Két könnyed lépés 4. rész

- Igen. – Zoé halkan válaszolt.

Csak később jött rá mit is mondott. A szavak maguktól hagyták el ajkát.

Akaratán kívül oda lépett a törékenynek tűnő gyermekhez és megölelte. Már későn próbált elmenekülni.

Viki végignézte, ahogyan a titokzatos fiú apró kezei között Zoé porrá hull és a hirtelen feltámadt szél elviszi hamvait. Közben hallotta a már halott lány utolsó, kétségbeesett sikoltását, amit a feltámadt fuvallat messzire továbbított és a csend sokáig hordozta az éles kiáltást.

A szél abbamaradt, az erdő apró neszei megszűntek, a gyerekek csak álltak, mint a szobrok, meredve a semmibe.

Lassan a magára maradt lány mellett lévő hinták mozogni kezdtek, egyre magasabban szálltak, majd mindegyikben egy-egy kisebb lány, fiú jelent meg, magasba tartott lábakkal. A legszélső észrevette a rejtőzködni próbáló lányt és azonnal megállt.

Minden egyes szellem Viki köré gyűlt és akkor nem a fiú, hanem a copfos lány, aki még a fiúval állt kéz a kézben, jelent meg előtte. Viki a földre görnyedt, megbánta, hogy megszökött, tudta, hogy az ő hibája volt a barátnője halála.

A kislány Viki fejére tette kezét, mint egy védő anya, vagy testvér csitította az addigra pityergő, egyedül levő lányt.

- Érts meg valamennyiünket, és könnyen elmehetsz. – suttogta fenyegetően a lány a fülébe.

- Nem értelek titeket. Sajnálom! – könnyes tekintetével felnézett a sötét ürességbe, amiben mérhetetlenül nagy és negatív érzelmek ültek.

A kislány csak nézett a magányos lányra. Tekintete pár pillanatra megenyhült.

Csakhogy a lány arckifejezése gyorsan változott és újra mérhetetlen dühvel figyelte Vikit.

Végül a halálra ítélt lányt széttépte a harag és a fájdalom. A darabjai, mint lapok repültek a hideg széllel, pillanatok múlva már az éj eltüntette az összes nyomot.

Viktória szelleme csatlakozott a keserűséget képviselő gyermeki lelkekhez és máig a játszótéren várja újabb áldozatait.

A tér csendbe burkolózott, az erdő felébredt, lassan békébe öltözött minden.

Zoé a mászóka tetejéről figyelte, ahogy a megrekedt lelkek halálukat játsszák el egymás után. Végül megakadt a szeme egy lányon, ki darabjaiból összerakta magát és ismét széthullott.

Felismerte a furcsa lélekben egykori barátnőjét, de segíteni nem tudott neki.

Két könnyed lépés és Zoé a fénybe érve örök boldogságra lelt.

Két könnyed lépés 3. rész

Hosszú ideje futottak, de belefáradtak mind a ketten, így lassítottak. A nagy rohanást sietős léptek váltották fel. A pánik egyre inkább eluralkodott Viktórián, míg Zoé kezdett nyugodtabban viselkedni.

Kis idő után ködös fények jelentek meg a lányok előtt. Mintha autó fényszóróit pillantották volna meg, már kezdtek örülni, de közel sem volt igazi. A kocsi veszett sebességgel száguldott feléjük, ők pedig az ellenkező irányba kezdtek futni.

Az út oldalát erős, a korábban látott veszélyes növényzet vette körül. Nem volt más kiút, csak a játszótér zárt öle.

Visszarohantak, de Viktória elcsúszott és a földön elterült. Zoé közben a járműnek hitt lámpákat nézte. Nem sokat tévedtek, mert autó volt, csak nem igazi. A sofőr részegen vezetett, hirtelen a játszótér közepe egy út és a ráfestett zebra lett. A zebra közepén egy kisfiú álldogált egymaga és dühösen tekintett a bátyjára, aki későn próbálta ellökni. A kisfiú az aszfalton terült el, csupa véresen, szakadt ruhával, kócos, sáros hajjal.

A következő pillanatban eltűnt minden és egy park lett az egész helyén. Egy kislány álldogált középen, egyedül, magára maradva. A szüleit várta, de hiába, ők otthagyták őt, egymagában. Szegény lány egyre szomorúbb lett, és pityeregni kezdett. Nem volt már senkije, így lassan elindult a semmibe. Nem tudta hova, merre tart, csak a szüleit akarta, az otthonát és a szerető kiskutyáját. A lány pár nappal később egy sikátorban hunyt el, mérgezés okozta a szenvedéseit és a törékeny kis életének a végét.

Mindkettő gyermek között valamilyen kapcsolatot érzett Zoé, de egyelőre nem tudta mi lehet. Közben Viki kikerekedett szemekkel suttogta barátnőjének:

- Ez a játszótér átkozott!

- Hát persze! A játszótér a kapocs kettejük között! Itt játszhattak együtt és sajnos itt ragadtak haláluk után is. – nézett a nekik háttal álló párra együttérzőn Zoé.

A gyerekek ránéztek. Érezték, hogy Zoé megérti őket, hogy ő más, mint a többi ember, aki idetalált. Lassan a páros mögött megjelentek különböző korú fiúk, lányok. Egy igen nagy csoport gyűlt össze mögöttük, ugyanolyan szakadtan, a szemeik helyett pedig kábult, mély és szenvedést tükröző fájdalmas sötétség meredt a két lányra, akik egyre jobban féltek.

Viktória barátnője kezét megragadva próbálta elhúzni a közeledő lényektől, de mindhiába, Zoé nem mozdult. A vezető fiú megállt közvetlen közel a mozdulatlan lányhoz. Viki közben elugrott onnan a közeli hinták mellé.

Zoé csak farkasszemet nézett a fiúval, aki egyre magasabbra emelkedett, mintha repült volna. Majd a lány az ijesztő sötétségbe bámult.

- Játszol velem? – hangja most kedvesen, lágyan és dallamosan csengett.

Két könnyed lépés 2. rész

Egy alig hétévesnek tűnő, rövid, gombaszerűre vágott, tejszőke hajú kisfiú nézett fel hátborzongatóan Vikire. Szemei helyett egy sötét lyuk meredt a csúszdán ragadt lányra, ajkai pedig rideg gonoszsággal húzódtak mosolyra. Szürkésfehér bőrét fekete, vérszerű foltok tarkították, szakadt inge, és kis nyakkendője hanyagul takarta véres mellkasát. Sortja alól combjai látszottak, miken mély vágások éktelenkedtek. Mezítláb állt a hideg, kissé sáros földön. Éles nevetése visszhangzott a csendben.

Zoé a meglepettségtől nem figyelt oda és rálépett egy faágra, ami hangosat reccsent. A nevetés azonnal elhallgatott, a lány már későn ugrott az árnyékba.

Pillanatok múlva, ahogy kinézett, a fiút nem látta. Már kezdett megnyugodni, amikor a háta mögül a kacaj újra felhangzott. Lassan fordult meg, de a látvány nem volt sokban más.

- Gyere és játssz velem! – visította fülsértő hangon.

Zoé hátrálni kezdett, de megbotlott és elesett. A lidérces látomásként jelen levő fiú, a földön ülő fölé tornyosult.

- Játszol velem? – hangja mérhetetlen dühről és fájdalomról árulkodott.

Zoé sajnálta, de félt is tőle. Viki kapva az alkalmon rögtön leugrott a csúszdáról és karon ragadva Zoét, együtt menekülni kezdtek. A városba vezető úthoz szaladtak, de sűrű ágak állták el útjukat, amikről különösen nagy és éles tüskék meredtek velük szembe fenyegetően.

A másikhoz szaladtak, de azzal is ugyanaz volt a helyzet.

A játszótérről öt út vezetett ki, kettő ebből a város irányába, amin már nem mehettek sehova. Így a legközelebbihez ugrottak és nem gondolván hova, rohanni kezdtek.

Mellettük a fák között néha feltűnt az őket követő démoni gyermek. Hangos, vérfagyasztó nevetése kísérte őket, mígnem a végtelennek tűnő út végre elfogyott és a játszótér túloldalán találták magukat.

Következő kettő kis ösvényt benőtte a titokzatos növényzet. Egy út vezetett ki. A fiú ott állt az ösvény mellett, az ő oldalán pedig egy copfos kislány. Barna haja magasan felkötve, szeme helye alatt élénkvörös csíkok voltak, mintha sírna. A fiú kezét fogta, szorosan hozzá bújva. A ruhája ugyanolyan szakadt volt, csak neki szoknyája volt, sort helyett és a lábán volt egy kis ünneplős cipőre hasonlító, rossz állapotú lábbeli.

Az út felé szaladtak, Zoét Viki húzta maga után. Viki nem figyelve a gyerekekre, szabadulni akart a kísérteties helyről, Zoé pedig egyre jobban sajnálta őket.

A következő útjukat nem csak az őrült nevetés kísérte, hanem a kislány szívszorongató sírása is.

Két könnyed lépés 1. rész

Ijesztően sötét volt a fákkal sűrűn szegélyezett ösvényen. A jeges szél csakúgy tombolt a lombokat erősen mozgatva. Néha egy fa törzse halkan megreccsent, az ágak hajladoztak a lány felé, megtépve haját, apró vágásokat ejtve rajta, mintha csak meg akarták volna ragadni.

A tizenhét éves lány kétségbeesetten futni kezdett, rohant, ahogy csak tudott. Lábai alig érték a talajt, úgy érezte repül, mégsem volt boldog. Soha nem félt annyira, mint akkor, azon a késő délutáni órában.

A táncoló levelek közül néhol még a lenyugvó nap fénysugarai csillantak meg az alig látható kis úton. Lenyűgöző volt az erdő szépsége, főleg az éjszakai órákban, szerette a természetet és az állatokat. De akkor nem azzal törődött.

Zoé aznap kora délután tudta meg, hogy barátnője, Viktória elszökött otthonról, mert nagyon összevesztek a szüleivel. Egész nap őt keresték. Rengeteg helyen megnézte, de csak nemrég jutott eszébe a kedvenc, de titkos helyük. Egy régi, elhagyatott játszótér, az erdő kicsit mélyebb pontján.

Pár hónapja találták meg a teret. Egy kisebb réten állt egy nagy csúszda, öt hinta, padok asztalokkal, homokozó, kis teaház, mászóka és egy kis füves terület. Szép volt, nyugodt és békés, szerettek kint lenni, mert ott megbeszélhették a legféltettebb titkaikat és egy kicsit megszabadulhattak a szüleiktől.

A titokzatos játszótér rengeteg fájdalmat és talányt rejtett magában, ezért is szerették még, mert izgalmas volt. De sajnos nem tudhatták mi vár ott rájuk a sötétben.

Oda tartott Zoé is, bár félt az erdőtől, fájtak a sebei, a lábai és fázott. Nem vett ezekről tudomást, tudta, hogy barátnőjének szüksége van rá.

Nem túl könnyen, de eljutott a rejtekhelyükig. Egy fa törzsének dőlve fújta ki magát. Pár perc múlva, miután szívverése kicsit lassult, elindult befelé.

- Viki! Merre vagy? – kiáltozta aggódva.

- Itt vagyok a csúszdánál Zoé! Segíts! – sikoltott élesen fel Viktória.

Zoé nem habozott, azonnal futni kezdett.

A rét bal, legbelső sarkában állt a csúszda, jobbra mellette pedig a homokozó. A fák kis árnyékot vetettek rá nappal, de most teljes sötétség borította környékét.

Amikor odaért, nem értette, hogy Viki miért nem jön le, hiszen akkor még nem látta, amit barátnője.

- Viki! Ne szórakozz…

Viktória csendre intette Zoét. A szemeivel jelzett neki óvatosan, nézze meg a feljárót.

Zoé elővigyázatosan megközelítette, mit sem sejtve a létrát. Meglepve figyelte a jelenséget, ami elég különösnek bizonyult.