Túlvilági szerelem /III. fejezet/

III. Fejezet
Victoria idegesen ébredt. Tekintetét körbehordozta a naptól halványan megvilágított szobáján. Lassan felállt az ágyáról és elment alaposan lefürödni. Haját feltűzte, nehogy beleérjen a vízbe.
Miután felöltözött és megállapította a tükörben, hogy tökéletesen fest, a sötét folyosókon lassan haladva előre a hallba ért, ahol már a kandallóban ropogott a tűz.
A hatalmas, téglalap alakú asztal meg volt már terítve öt főre. Anyja az ebédért igazán kitett magáért.
Elisabeth ruhája égszínkék volt. Alakját kiemelte és fiatalította az arcát. Barna haja fonott kontyba emelve tarkójára tapadt és zöld szemei kipihenten mosolyogtak lányára.
Apja lépett be szigorral arcán. Öltönye hivatalos hangsúlyt adott az amúgy is komoly, erős férfinak. Emilio szemét forgatva nézett lányára.
Victoria elfordult tőlük és megnézte az ültetést, amit anyja készített.
Emilio és Elisabeth az asztal két szélén foglaltak helyet, egymással szemben. Anyja mellett Victoria és mellette Conrad. Végül Victoriával szemben foglal majd helyet Domingos.
Egy almát evett meg gyorsan reggeli gyanánt. Éppen alig mosta meg a kezét, már kopogtak.
Emilio a helyén ült, lányára lenézően tekintett, Elisabeth pedig a konyhában sürgött-forgott, így kénytelen volt Victoria az ajtó irányába indulni.
- Akkor majd én kinyitom. – sóhajtott és utoljára gyűlölettel nézett apja szemébe.
Újabb dörömbölés, de az utóbbi sokkal erőteljesebb és türelmetlenebb volt.
- Nyitom már! – zsörtölődött inkább magának.
Az ajtót kinyitva egy furcsán grimaszoló férfit látott az ajtóban.
- Maga meg kicsoda?! – bukott ki a lány szájából.
Az idegen meglepetten felhorkant. Pár lépést hátrált, majd meghajolt.
- Domingos de Carvalho a becses nevem, asszonyom. – nyúlt Victoria keze felé.
Mivel szülei nem figyeltek, tehetett egy apró „gesztust” a férfi felé, hogy leessen neki, nem kell ide, így hátra lépett, elkapva kezét és hang nélkül betessékelte.
Victoria az ajtón kívül meglátta közeledni kedvesét.
- Conrad! – ki lépett az ajtón majd türelmetlenül várta meg, míg szerelme a teraszra ér.
Conrad ahogy az illem diktálta meghajolt, majd kezet csókolt. Victoria elfogadva a kézcsókot egy könnyed pukedli után felnézett Conrad ragyogó kék szemeibe. Fejét felfelé fordította majd lágy csókot váltottak egymás közt.
Távolságot tartva mentek be. Domingos már ült. De nem azt a helyet, amit kijelölt neki anyja. Egyenesen Conrad terítéke elé ült. Mosolyogva várta, hogy leüljön mellé Victoria, de helyette megterített magának Conrad mellett és ott foglalta el a székét.
- Na de Victoria! Az nem a te helyed! – rivallt rá apja.
- De az úr sem a kijelölt helyére ült! – nézett dühösen a két férfira.
Majd elkezdődött az ebéd. Érezhető volt a feszültség, apja, lánya és Domingos között. De az is tapintható volt, hogy az egymás mellett ülő pár mennyire szeretik egymást.
Conrad szó nélkül evett, mellette Victoria ragyogott akárhányszor szerelmére nézett. Anyja és apja kerülte egymás tekintetét, Domingos meg le nem bírta venni a szemeit Victoriáról.
Victoriát egy idő után már nagyon zavarta. Idegesen a férfi szemébe bámult. Az pedig gonoszan elvigyorodott.
- Ne bámuljon már rám, mintha nem látott volna embert! – bukott ki belőle.
Apja rögtön felállt és lánya karjába markolva elcibálta a távolabb levő könyvtári részbe.
- Elegem van belőled! Ilyen udvariatlanul viselkedni csak te tudsz! Azt hiszem nem így neveltünk! Most kimész, és bocsánatot kérsz az úrtól! – lassan, tagoltan mondta el parancsait.
Victoria nem felelt, csak arcon köpte és kiment.
- Domingos úr! Akár spórolhat is az idővel, nem fogok magához menni. Nyugodtan távozhat is! – mutatott az ajtó irányába.
Anyja nem nézett lányára. Tányérján a borsót görgette ide-oda.
- Nem fogok elmenni! Az apád megígérte nekem, hogy magácska hozzám jön és nincs vita! Te csak egy szajha vagy a sok közül, aki azt hiszi, van joga! De nincs! Velem kell jönnöd és kész! Sok mindent elnéztem ma neked, és nem akarok üres kézzel elmenni! – állt fel idegesen.
- Nem beszélhet így róla! – kiabálta el magát Conrad.
Mély hangja határozott volt és még anyja is felkapta rá a figyelmét. Apja már addigra az ajtóban állt.
- Nem-e? Az enyém ez a lány és nem szólhat bele!
Conrad rögtön felállt és nekiugrott Domingosnak. A verekedés nem sokáig tartott, Conrad állt nyerésre, amikor Emilio mindkettejüket külön irányba lökte. Conradot egy mozdulattal egy székre ültette, Domingos a falnál állt meg. Apja lánya karját elkapta és mélyen a szemébe nézett. Tekintete riadt volt.
Conrad felé fordult Victoria nem törődve apjával.
- Tudod, hogy mennyire szeretlek. De magad is észrevehetted, hogy mától mindennek vége. – hangja elcsuklott.
Könnyeik folytak. Fájdalmasan, mohón és szenvedélyesen csókolták egymást, nem figyelve a külvilágra.
- Sajnálom Victoria. Bárcsak ne így gondolnád. Örökké szeretni foglak. – könnyeit magába fojtva sétált ki az ajtón.
Domingos ekkor eszmélt csak fel. Emilio felé ütött, aki kitért és állon verte. A kissé megszédül de Carvalho végül félve megfutamodott egy hanyag legyintés kíséretében. Elisabeth felállt, mellkasát fogta.
- Kicsim! Tudod, hogy szeretlek, és nem akarom ezt, de nem tehetek mást, minthogy újra bezárlak.
Victoria gondolkodás nélkül az északi torony felé rohant. Szülei utána, nehogy megszökjön, mert ellenszegült, ami az egész család számára szégyent jelent. De nem tudtak az északi szárnyba bejutni. Lányuk nyomába értek, amikor az bezárkózott a toronyszobába, ahova be szokták zárni büntetésből.
Emilio dühösen verte az ajtót, majd nehezen berúgta. Mindketten megdermedtek, mikor meglátták egyetlen lányukat az ablakpárkányon álldogálni.
- Sajnálom anya! Szeretlek, de nem fogom hagyni, hogy örökre bezárjatok. Szerintetek szégyenteljesen viselkedtem, de csak szerelmes voltam. Nem fogok olyan lenni, mint te. Soha! – zokogásban tört ki.
- Kicsim! Ne tedd ezt velem! Kérlek, gyere le onnan! – könyörgött anyja is sírva.
Apja egyszerűen meghajtotta fejét, majd kihátrált az ajtón.
- Ne is törődj vele! Ketten elmegyünk innen messzire, és boldogok leszünk! Conrad is jöhet! Csak gyere le kislányom! – zokogott anyja tovább.
- Szeretlek anya! De már semmi sem segít rajtam. Felejtsd el, hogy éltem bármikor is!
- Nem tehetem. Hiszen az én vérem vagy!
- Tudom…
Victoria zuhanni kezdett. Még utoljára zokogó anyja felé kiáltott:
- Örökké a kislányod maradok!
Anyja próbálta elkapni, de túl késő volt, lánya eltűnt a végtelen sötétségben.
Elisabeth napok múlva lánya elvesztésének fájdalmába belehalt, Emilio pedig magára maradva öregedett meg. A szülők csak akkor vették észre mit tettek, amikor egyetlen gyermekük darabokra szakadt holttestét megtalálták a sziklákon. Nem lett volna szabad egyiküknek sem így viselkednie.

Victoria pedig az északi szárnyat örökké uralta, nem hagyta magára apját, bár nem reagált Emilio, de tudta, hogy Victoria itt van a falakban, a képekben, a szobákban. A bűntudat pedig emésztette, míg végül egy éjjelen követte feleségét a messzi távolba.
Írta: Nincsenek megjegyzések:
Címkék:

Az öröklét /2. rész/

Eljött a december és Mina szeretve volt és igazán szeretett. Adam kedves volt vele, bár mindkettejük makacssága miatt voltak vitáik. A végzetes napon is dühösen váltak el…

Egy parkban sétáltak. Mina keze Adamével együtt a férfi zsebében pihent. Hallgatták, ahogy a friss hó ropog a lábuk alatt. A csendet Mina törte meg a megszokott kérdéssel:
- Mit szeretsz bennem?
- Mindent. Miért? – Adam tudta, hogy ebből veszekedés lesz.
- A betegségem is? – kezdte Mina újra.
- Nem szeretem, hogy beteg vagy, ezt tudod jól. – idegesen húzza fel a szemöldökét.
- Akkor miért vagy velem?
- Mert téged szeretlek! – csattant fel. – Betegség ide vagy oda, te pedig tudod ezt jól! Hányszor kell még elmondanom?
Megtorpanva fordította magával szembe és Mina szemébe nézett. Adam tekintetében a szerelem mellet a harag lángolt, míg Mina zöld tekintete bizonytalanul csillogott.
- Jobban szeretnéd, ha egészség…
- Ebből elég legyen! – szorítja meg Mina kezét. – Értsd már meg végre: SZE-RET-LEK! – tagolta dühösen. - Mi olyan felfoghatatlan ezen? Az öröklét sem választhat tőled el, ígérem. – a hangja megenyhült.
- Egy idő után úgyis elmész, miért ne tennéd meg… - Mina elcsukló hangját heves köhögés követte.
Arca kipirult, kezeit mellére szorította. Egész testében rázkódva egyre kevesebb levegőhöz jutott, tüdeje fájt, égett. Tekintetében félelem és pánik tükröződött, mielőtt szemhéjait összeszorította.
Adam elkerekedett szemmel nyúlt a zsebébe és remegő kézzel vette elő mobilját a mentőket hívva.
Mina apró testét felemelve szorította melléhez és rohant a park kijárata felé. Kisvártatva már úton voltak a legközelebbi kórház felé.
Szerelme vért köhögött fel, de a roham enyhült, amikor az oxigénmaszkot ráerősítették.

Adam a váróban sétált fel-alá, míg meg nem jelent egy idősebb férfi és Mina hozzátartozóját kereste.
- Nincs magánál és gyenge. A rák miatt a tüdeje összeomlott. Az állapota most stabil, de nem biztos, hogy…
Az orvost félbeszakítva suttogott Adam:
- Bemegyek hozzá. Nem hagyom, hogy felébredjen.
Az orvos sóhajtott és beengedte Mina szobájába.
A lány mellett több beteg ember is feküdt, de velük nem törődve rogyott le a kedvese ágya melletti székbe. Kezét kezébe fogva figyelte őt.
Mina mellkasa lassan emelkedett, bőre sápadt volt. Gépek robaja adta tudomására, hogy még él. A lélegeztető ijesztő csöve a lány szájából kiállva pumpálta a tüdejébe a levegőt a szívdobbanásai ritmusára. Adam aggódva merült álomba.
- Adam.  – suttogta elhaló hangon Mina.
- Nyugalom kicsim. Itt vagyok, és nem megyek el.
- Sajnálom. Szeretlek. – Mina ereje fogytán volt, újra a nehéz sötétségbe süllyedt.
- Én is…
Figyelte a lány arcát. Kifejezéstelen, hideg és sápadt. Hüvelykujjával finoman simogatta a kezét. Lassan őt is körülölelte a nyugtalan álom.

Éles sípolásra ébredt. Hirtelen felállt.
- Segítsen valaki! - a hangja visszhangot vert az esti folyosón.
Hamarosan orvosok özönlöttek be a szobába, de már csak a halál beállta miatt sürögtek.
- Mentsék meg! Csináljanak már valamit! Az ég szerelmére, segítsenek már! – zokogva próbált Mina közelébe jutni.
A kezét csak súrolta ujjaival, amikor két nagydarab férfi lefogta és kivitte. Adam fájdalomtól eltorzult arccal próbált kiszabadulni a szorításból sikertelenül…

A temetés átlagos volt. Üres szavak, a szüneteket egy-egy sóhaj töltötte be. Mina kezelőorvosai és ismerősei voltak csak ott, Adam tudta, hogy kevesen lesznek, de még így is meglepődött a csekély létszámon.
Fáradt volt és elkeseredett. Miután vége lett, mindenki a barna, nyitott koporsóhoz ment és halkan mondott valamit. Adam lépett oda utoljára, titokban végigsimított Mina jeges és merev arcán.
- Tudom, hogy hiába várom, hogy felébredj. – suttogta. . Tudom, hogy vége, nincs tovább. Szeretlek Mina, még mindig, látod? Hogy is látnád… Sajnálom… hiányzol Mina. Kérlek, mondd, hogy ez egy vicc. Mondd, hogy csak egy rossz álom, egy ostoba próbatétel… - a lány mozdulatlan. – Szeretlek. – utoljára mosolyt erőltetett az arcára.
Kint esett az eső. Hatalmas cseppek hulltak az esernyőkre tompa koppanással; még az ég is könnyezett.
Az emberek siettek haza, menekültek a víz elől. Csak Adam állt, lábai előtt az ázott föld, kezében egy szál vörös rózsa, ami Mina kedvence volt.
Esernyőjét összecsukva szorította össze szemeit és az aláhulló, kövér cseppek felé fordított arccal engedte könnyeit az esővel keveredni. A hideg víz eláztatva őt bőrén siklott le szaporán.
A sárba térdelve fektette le finoman a fakereszt elé a rózsát.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak megmenteni. Szeretlek… - suttogta maga elé.
Az űr a szívében egyre nőtt, a válla rázkódott a zokogástól.
Lassan felállt és a ráragadt kosszal nem törődve beült a kocsijába és a kormányra dőlve lassan elapadtak a könnyei. Egy mély sóhaj hagyta el a torkát, majd a kulcsot elfordítva a motor duruzsolása elnyomta a gondolatait.

VÉGE
Írta: Nincsenek megjegyzések:
Címkék:

Az öröklét /1. rész/

Az öröklét


„Leszek egy emlék, amíg gondolsz rám.
Leszek egy akadály a felejtés útján.
Tarts meg, vagy dobj el, ahogy csak akarod,
Én csak egy ember vagyok, tűrök és hallgatok.
Ha lesz egy szív, mely érted dobban,
Őrizd és szeresd magadnál jobban!
Mert ki tudja, lesz idő, amikor fájhat a szíved érte,
De nem lesz a tiéd mégsem!"

A halvány fényben úszó kávézó nagy ablaküvegén az eső szüntelenül kopogott. A bordó, bőrülések többsége magányosan nyújtózott az egyszerű kis asztalokat körülfogva. Mivel kevés vendég volt csak egy pincérnő tevékenykedett mindössze.
Középhosszú, szőke, rózsaszín csattal összefogott haja, egyszerű farmere, egy kék hosszú ujjú blúza, és a fölött egy fehér köténykéje volt. Hetyke mellei meg-megrezzentek, ahogy forgolódott, finom lépteitől puhán ringó csípője kecsessé tette mozgását. Mosolyogva töltött kávét.
Az egyik bokszban ülő huszonhárom éves férfi szőkésbarna, göndör fürtjei alól mélybarna szemei néha idegesen tekintettek fel az ajtóra; erős arcéleit enyhe borostája kicsit tompította. Bal kezében mobilját szorítva a nyakán az ütőér lüktetett széles vállai és megfeszülő háta között. A sötétkék pólója alól kidagadó mellizmai fölött kissé viseltes dzsekijén csillogó esőcseppek szabálytalan és sűrű levegővételeitől legördültek. Fekete, kopott, simulós farmert viselt és jobb lábát gyors, szabályos ütemben rázta. Khaki, fűzős bakancsa sarka a fapadlón halkan dobolt.
Rövid idő múlva megcsörrenő mobiljára nézve felállt és némi pénzt hagyva az asztalán kisétált a sötét éjszakába.
Az autók lassan, rendezetten, míg az emberek rendezetlenül haladtak a céljuk felé. A járdán az esernyők színes kavalkádjában csak Ő nem igyekezett. Lakása felé haladva lassan sétált.
A dzsekijéről lepergő vízcseppek között volt néhány komisz, amelyek bejutva pólója alá a nyakától egészen a hasáig legurultak. Kirázta a hideg.
Az egyik sarkon befordulva, tompa puffanással valami neki szaladt. Reflexszerűen megtartva lenézett rá.
Smaragdzöld szempárral találkozott tekintete. A nő vörös, vállig érő, hullámos haja vizesen tapadt arára. Kapucnija lecsúszva a fejéről látni engedte gyönyörű arcát. Törékeny testét finoman tartva, lassan engedte el a férfi, majd tincseit arcából hátraigazította. Puha arcán végigsimítva elmosolyodott.
- Bocsánat. – hebegte a lány.
- Ugyan, semmi gond. – a férfi elbűvölve érezte magát.
Percekig álltak egymásra bámulva szó nélkül. A csendet a lány édesen csilingelő hangja törte meg:
- Nekem mennem kéne…
- Meg fog fázni. Meghívom egy teára. – egy lépéssel közeledve remélte, hogy nem kell még elválniuk.
- Köszönöm, de nincs rá szükség… hm… - fürkészte addigra már idegesen az utcát.
- Adam. Ne haragudjon, de elkérhetném a telefonszámát? Úgy gondolom egy teázással kiengesztelhetne, amiért majdnem fellökött.
- De azt mondta, hogy nincs semmi baj. – nézett értetlenül vissza rá a lány.
- Meggondoltam magam. – mosolygott kacéran.
- Rendben. – ment bele a nő. – A nevem Mina.
Egy tollat és egy papír fecnit előhalászva táskájából, az esőben kicsit nehezen, de végül leírva a számjegyeket a férfi zsebébe tűzte.
Adam a járdaszegélyhez lépve hangosat füttyentett és egy taxi állt meg előttük. Az ajtót kinyitva adott a sofőrnek egy kis pénzt, majd a már kocsiban ülő nő rá kacsintott. Adam szórakozottan ment fel a lakására, nem zavarva őt, hogy elázott.
Nedves ruháit felakasztva, a szárazakat a szennyes kosárba dobálva beállt a zuhanyból áradó víz alá. A forró cseppek végigfolyva testén csiklandozták az oldalát.
Az éjszakáját végiggondolva, elkomorult arccal ugrott ki a simogató vízsugár alól. A lakáson átrohanva, meg-megcsúszva szedte ki a dzsekijéből azt, amit keresett. A telefonszám kissé elmosódva, de olvashatóan állt a gyűrött papíron. Meztelenül rakta az éjjeliszekrényre, majd a zuhanyt befejezve, alsóját felvéve feküdt az ágyába. Mosolya nem fagyott le az arcáról, miközben Mina az utolsó gondolatait lezárva, szép álmokban dédelgetni kezdte…

Másnap reggel visszatérve a szürke hétköznapokba, ebéd után nem sokkal türelmetlenül tárcsázta a számot.
- Mina. – hallatszott lágy hangja a vonal túlsó végéről.
- Szia. Adam vagyok. Ráérsz esetleg most?
- Szia. – hosszú pillanatokon át csend volt a vonalban.
- Mina? – a férfi hangja bizonytalanná vált.
- Fél óra múlva a Vinnie’s megfelel? – a lány hangja rekedtes volt.
- Rendben. Ott találkozunk. – Adam arcára újra kiült a bárgyú mosoly.
Miután a vonal megszakadt, Mina alig húsz perc alatt készült el. Egy vajszínű póló és egy kék farmer mellett döntött. Sietve indult el a találkára kijelölt helyre. Odaérve meglátta partnerét és a kezében a vörös rózsát. A falnak támaszkodva lefagyott. Lábai nem mozdulva gyökeret vetettek az utcasarkon, ahol a kávézó állt. A bejárat előtt mosolygó férfi még nem vette észre őt, ezért gyorsan a falhoz ugorva igyekezett észrevétlen maradni.
Gondolatai a fejében cikáztak:
„Mit csinálsz Mina? Rózsával a kezében vár, mint abban a filmben az a jóképű színész. Adam is nagyon jól néz ki. A fekete farmer jól áll neki, bár az a mélyvörös póló kicsit szélesíti, még nagyobbnak tűnik tőle! Tűnj el innen! Mozdulj már! Nem lesz Happy End… neked ez nem jár! Hamarosan vége; eltűnsz és senki nem fog rád emlékezni. Nem teheted meg ezt vele! Annyira jó lenne mégis, csak egy kicsikét… érezhetném milyen, ha szeretnek, és végre megtapasztalhatnám, hogy milyen viszonozni a szerelmét valakinek.”
Abbahagyva az elmélkedést elindult a férfi felé, aki észrevéve őt mosolya szinte a füléig ért. A nő a gesztust viszonozva lépett oda hozzá.
- Szia. – köszöntek és nevettek fel egyszerre.
Adam a virágot átnyújtva figyelte, ahogy Mina szemét lehunyva szagolja meg azt. Finom, erős illata megtöltötte tüdejét.
- Köszönöm. – búgta édes hangon a nő.
A férfi szemét érintő mosolyával, tökéletes fogsorát elővillantva nyitott ajtót Mina előtt. Egy félreeső, de világos helyet választva foglaltak helyet.
- Miért pont ez a hely? – kezdte Adam a beszélgetést.
- Mindig ide járok. Tetszik, hogy otthonos. – vont vállat Mina.
- Mindig? – húzta fel egyik szemöldökét a férfi.
- Igen. Amióta ideköltöztem ez a kedvenc helyem. Mik a hobbijaid? – egyre jobban ellazult a lány.
A tearendelésről megfeledkezve beszélgettek másfél órán keresztül. A nap egyre gyorsabban haladt, bár még csak három óra volt. A hosszú beszélgetés közben Mina szemei könnybe lábadtak.
- Mi a baj? – kérdezte elkomorulva Adam.
- Sajnálom, de ezt nem tehetem veled. Köszönök mindent, de nem találkozhatunk többet. – a székről felemelkedve mondta.
- Mina! – emelte fel kissé a hangját.
Erre a nő lassan visszaereszkedett előbbi helyére. Kikerekedett szemmel nézett vissza Adam már-már fekete tekintetébe. Soha nem szóltak neki ennyire határozottan, dühösen.
- Mondd el, hogy miért!
Egy pillanatnyi habozás után belegondolt mennyire egyedül van. Előfordulhat, hogy Adam határozottsága tette, vagy Mina magánya, de megnyílt a férfinak.
- Három éve rákot diagnosztizáltak nálam. Nem segített sem a kemoterápia, a sugárkezelés és a sok kísérlet sem a modern gyógyszereikkel. – dühösen sóhajtott. – Áttétek keletkeztek a testemben és a betegség elterjedve teljesen a részévé vált minden sejtemnek. Miután két éve, a szüleim halála után ide jöttem Seattle a múltammá lett és New York a jövőm. Ez a város az otthonom, az orvosok vizsgálataira bejárva dolgozok és élem a kis életemet elzárva mindenkitől. Elméletileg két hónapja halott vagyok. – nevetett fel keserűen. – Nincs semmi esélyem. Feleslegesen harcolnál még te is értem, én már befejeztem. Sajnálom!
- Mindez tényleg szörnyű, de nem érdekel, hogy beteg vagy. Őrültség lesz, amit mondok, de én így érzem: Tegnap, ahogy az eső az arcod simogatta, én is érinteni akartalak. Ahogy a lámpa fénye megtört a bőrödön, mintha egy angyalt láttam volna. Abban a pillanatban már tudtam, hogy te voltál mindvégig, akit kerestem, és mindig is te leszel az. Tudom, mennyire furcsa ez, meg érzelgős is, de igaz.
Mina lefagyva, egy szót sem tudott szólni. Ott ült szemben a férfival, akiről mindig álmodozott, de csak nézett rá. Adam pedig folytatta:
- De rád bízom a döntést. Kisétálsz azon az ajtón és ígérem, soha többé nem kereslek, vagy most megrendeljük azt a teát végre, és nem moccanok mellőled a legutolsó percedben sem.
Habozás nélkül, mosollyal az arcán válaszolt:
- Szeretem a fekete teát.
Mintha a beszélgetés azon része el sem hangzott volna kortyolgatták italaikat és meséltek magukról.
Öt óra fele léptek ki a kávézó ajtaján. A Nap gyengéd sugarai táncoltak a novemberi szélben, az árnyékok közt cikázva.
Alig négyutcányi séta után Mina lakásához érve álltak meg a lépcsőház bejárata előtt.
- Köszönök mindent. – mosolygott őszintén a lány.
- Én köszönöm. - Adam zavarban volt. – Valamit el kell mondanom, arról, amit mondtam…
- Tudom. Én is láttam már párszor a filmet.
Adam kicsit lepődötten állt egyik lábáról a másikra. Egyszerre nevettek fel.
- Sajnálom, nem jutott jobb szöveg az eszembe. – bocsánatkérőn rándította meg a vállát.
- Ugyan! Még senki nem mondott nekem ilyen szépet.
Adam megvárta míg Mina eltűnik az ajtóban és hazaindult.
Otthonában az ágyra dőlve nézett tévét, de nem figyelt oda. Csak arra tudott gondolni, hogy mekkora ostobaság volt egy ilyen régimódi trükkel próbálkozni.
Írta: Nincsenek megjegyzések:
Címkék:

Angyalok háborúja /Harmadik fejezet/

HARMADIK FEJEZET
Kate egy ágyban ébredt. Nagy volt, meleg és puha. Ahogy körülnézett, látott mindkét oldalán egy-egy éjjeli szekrényt. Az ággyal szemben könyvespolcot, és azon az oldalon még két ajtót vélt felfedezni. Jobbról a bejárati ajtó nyitva volt és egy hófehér kutya szaladt be rajta.
Nagytermetű állat, a szőre hosszú, fehér és furcsa mód a szeme is ugyanolyan világos volt, mint a bundája. Rögtön felugrott az ágyra és elhelyezkedett közel Kate-hez.
Az erkélyajtó bal oldalt volt, amin a függöny hirtelen szétnyílt és a fény a szobába özönlött.
Lassan felállt. Végignézett magán és felfedezte, hogy ugyanaz a ruhája van rajta, amit a harckor viselt. Hatalmas fájdalom hasított a szívébe.
Az ajtót nagyobbra nyitotta és kiszaladt az erkély közepére. Mélyet sóhajtott. Úgy érezte, hiba volt eljönnie.
Szárnyai a hátát majd szétfeszítették. Ideges volt, nem is tudta pontosan miért. Talán mert ott hagyta Nora-t Lutherrel, vagy, hogy nem ölte meg azt a férget.
Hangos robajjal nyíltak szét szárnyai. Tollai a szélben hevesen hullámzottak. Elrugaszkodott és csakúgy szelte felfelé a levegőt. Az ég azúrkéken terült szét körülötte, a selymes felhők körülölelték őt és simogatták szárnyait.
Abban a pillanatban megdermedt. Alatta egy hatalmas kastély terült el. Téglalap alakkal zárt be egy parkot, míg körülötte kisebb épületek álltak. A fák zöldek voltak. Leveleiket csak a szél mozgatta, némely ágon apró mókus ugrált.
-         Tehát ez lenne az a bizonyos hely amiről Nora beszélt. – mormogta magának.
Hirtelen kopott barna szárnyú, idősebb férfiak jelentek meg, furcsa botokkal hadonászva.
-         Nem szabad itt tartózkodnia! Nem kapott engedélyt elhagyni az iskolát!
-         Hogy mit? Miről beszél maga meg?
-         Meg kell kérnem rá, hogy fáradjon velünk. Ha ellenáll, jogunkban áll erőszakot alkalmazni.
Kate megijedt. Nem tudta mit tegyen. Irgalmatlan tempóban zuhanni kezdett.
-         Ez meg mit csinál?!
-         Szerintem többet kellene edzened öregfiú!
-         Annyit edzek amennyit te!
-         Gyerünk! Ne hagyjuk meglépni!
A férfiak utána repültek. Kate sebességének a felét is alig bírták tartani, mikor hirtelen egy fiú robbant ki az egyik ajtón.
Azonnal utolérte az ismeretlen Kate-t. Az még gyorsabban száguldott a házak között. A széltől, amit ketten kavartak az ablakok remegni kezdtek, némelyik kitört és a szilánkok homokként szaladtak össze.
Kate váratlanul megállt. A levegőben egyenletesen tartotta magát, pontosan annál az erkélynél, ahonnan eljött.
Tekintetét a másikéba fúrta.
 A fiúnak mélykék szemei voltak és fekete szárnyán a tollak kéken ragyogtak. Mindössze egy térdnadrág volt rajta. Felsőteste kidolgozott volt és napbarnított. Arcán jól tükröződött a harag és a meglepetés. Haja sötét és göndör volt. Fürtjeit a szél borzolta. Néha egy tincs a szeme elé szaladt és olyankor erősebben csapott a szárnyával, hogy megigazítsa.
Kate-t hidegen hagyta a fiú látványa. Rögtön támadni kezdett. Eleinte csak energia gömbökkel dobálózott, majd forgásba kezdett.
Akkor Ora gyorsan a szárnyaiba kapott és megállította, még mielőtt butaságot tett volna.
Kate zuhanni kezdett, de barátja idejében elkapta és vitte vissza az erkélyre.
Kate sebzett szárnyait megmozgatta, majd háta mögé húzta. Ingerülten sétált vissza az idegen szobába, maga mögött húzva erős végtagját.
A szobában addigra három nő is nyüzsgött. Kate félrehúzódott a sarokba, leült, térdeit felhúzta és átkarolta.
Amikor már zavarta, hogy többször ránéznek, szárnyait maga köré vonta és kizárt mindent és mindenkit.
Ora igyekezett beférkőzni mellé újra kutyaként, de sajnos nem sikerült neki.
Kate gondolatban újra otthon járt. A puha fűben sétált, a fákat nézte, ahogy ide-oda hajlongnak, és egymásnak súgva mondják el titkaikat. Madarak sikoltva versenyeznek a széllel, bokrok mögött egy-egy állat elszalad.
A ház érintetlen, Nora az ablakból lesi őt, mit csinál. Arcára kiül a mosoly, mikor látja, hogy egyetlen lánya a lila orgonák között boldogan nevet.

Kate késő délután ébredt fel az ajtócsapásokra. Szárnyain a sebek égtek, de nem figyelt rá. Sokkal érdekesebbek voltak a hangok, amik odakintről szűrődtek be hozzá.
Az ajtóhoz osont és arcát elfordította, hogy jobban halljon.
-         Uram, az idegen újra ki fog szökni és akkor ki tudja, hogy Nicolas ott lesz, hogy megállítsa vagy nem?! Újra javaslom, zárjuk be!
-         Nem! Isidro értsd már meg, ő itt vendég és nem fogoly! Annyi az egész, hogy valakinek be kéne mennie hozzá és elmagyarázni neki mi is ez a hely. Csak azért támadta meg a fiam, mert fenyegetve érezte magát.
-         És az az alakváltó? Vele mi legyen?
-         Vágják le. Nincs rá szükség. Csak útban lenne, fogalmam sincs, miért van ez itt.
Láncok csörgését hallotta kintről.
Az ajtót feltépve látta, ahogy két férfi súlyos láncok végén húzza Ora-t.
-         Üdvözlöm itt nálunk a…
-         Fogja be! Engedjék el vagy az egész helyet a földdel teszem egyenlővé!
-         Ugyan már! Egy kártevő! Csak leleplezne minket az embereknél.
-         Ő a barátom! Azért van itt, hogy vigyázzon rám. És én azért vagyok, hogy rá vigyázzak. Vagy elengedi, vagy megölöm magát is és ezt a nyomorult patkányt is!
Kate a hegyes orrú, kopaszodó férfira mutatott, akit Isidro-nak vélt.
A férfi intett és Ora szabad lett. Kate csak akkor vette észre, nem is kutya, hanem farkas bőrbe bújt Ora. Kecsesen mozogva Kate lába mellé ült és várta, mit tesz barátja. Egyszerűen megfordult és a szoba felé vette az irányt. Még az ajtóból visszakiáltott:
-         Szerintem sokkal egyszerűbb, ha egy vendéget több kedves ember fogad, mint egy sem.
A szobában volt egy fürdőszoba, a könyvespolc mellett, jobbra nyílt az ajtaja.
A nagy kádat félig engedte vízzel, levette tépett, fekete trikóját és a kellemesen meleg vízbe mártotta. Jobb szárnyát finoman lemosta, majd így tett a ballal is és miután fertőtlenítette sebeit, bekötözte azokat.
Miután ellátta fájó tagjait, ő maga a zuhany alá állt és lemosdott. Egy törölközőt maga köré csavarva ment ki a fürdőből.
Nedves, fekete haja nyakához tapadt. Nyugodtan sétált a gardróbhoz és vett ki ruhákat. Haját feltűzte, míg öltözött. Már a kék rövidnadrágot gombolta be, amikor mögüle sóhajt hallott. Készen bármire, megfordult. A fiú nézett vele farkasszemet, aki megállította. Az rögtön illemből elfordult.
-         Ne haragudj. Nem leskelődni jöttem.
Kate felkapta a fehér trikót és türelmetlenül ment ki a fiúhoz az erkélyre.
-         Mit akarsz?
-         Csak érdekelt jól vagy-e azok után, hogy elkapott az alakváltó.
-         Jól vagyok. Ora nem szándékosan tette, téged védett meg.
-         Ugyan mitől? A forgástól? – mosolyodott el gúnyosan.
-         Attól, ami a forgást követte volna.
-         Még soha nem láttam hasonló támadást.
Kate lehajtotta a fejét. Szédülni kezdett, majd térdre esett.
A fiú mellé ugrott és próbálta felállítani, sikertelenül.
-         Mi a baj?
-         Hagyj magamra, kérlek.
-         Nem! Segítek, miután én okoztam ezt.
-         Takarodj!
Kate hangja a fák közt futva dermesztett meg mindent.
A fiú meglepetten távozott. Akkor Ora ült le elé.
„Mit művelsz?”
„Nem tudom. Szédülök, a fejem majd szétrobban, és nagyon félek!”
„De mégis mitől?”
„Ora! Nem érted igaz? Haza akarok menni! Az otthonomba, ahol tudom, hogy Nora biztonságban van! Nem akarok itt lenni, ahol a környezet más, a levegő durva és az emberek, kedvük szerint döntik le a körülöttük lévő emberek lelkivilágát!”
„Ugyan már! Ne beszélj zöldségeket!”
„Ha nem hozol el, megmenthettük volna! Ha nem születek meg…”
„Elég ebből! Nyugodtan hibáztass engem mindenért, de ne magadat! Meg kellett születned, különben ez a világ sem létezne, ahogy a hőn áhított otthonod sem! Ha Nora velünk jön, Luther követ minket és porig rombolja ezt a világot, csakhogy megtaláljon téged! Hidd el, ami most van, még menthető, ha ez sem lenne… nem lenne semmi sem!”
Kate könnyei hullani kezdtek. A csend percekig fent állt, ami egy örökkévalóságnak tűnt.
„Sajnálom! Bocsáss meg azért, amiért elhoztalak mellőle. Ne haragudj, hogy megsebeztelek. Sajnálom Kate! Könyörgöm, büntess meg, ölj meg, de ne hallgass tovább! Üvölts, tombolj, dühöngj, csak kérlek, mondj már valamit!”
„Mit akarsz tőlem?! Mit mondjak?! Mit csináljak?! Elegem van ebből az egészből! Azt sem tudom mi miért… van… a maci! Ez az! Abból megtudom, mit kell tennem!”
„Halványlila gőzöm nincs, hogy mit hordasz össze nekem, de úgy sejtem, meg fogom tudni.”
Kate berohant a szobába, feldúlta azt, de sehol nem találta a bőröndjeit. Kopogtak.
-         Nyitva van. – kiáltott.
-         Elnézést kérek. Úgy gondolom, itt az ideje bemutatkoznom. – a férfi lépett be, aki Isidro mellett volt.
-         Igen, persze, de nem látta a poggyászaimat?
-         Sajnálom, de nem. Lehetséges, hogy elkeveredett.
Kate leült az ágyra és intett a férfinak, hogy helyet foglalhat.
Ora Kate lába mellé feküdt és kíváncsian figyelte az eseményeket.
-         Az én nevem Dexter. Az intézmény jelenlegi igazgatója vagyok. Ezt a helyet örököltem, a családom már évszázadok óta fenntartja és irányítja, védelmezi a diákokat, tanárokat. Ez egy iskola, ahol meg tanulhatják kezelni az emberi helyzeteket, a képességeiket elrejteni, vagy használni. Azt szeretnénk, ha itt tanulna ön is és beilleszkedne.
-         Én Katelin vagyok. Mondja, maga mennyit tud a világomról?
-         Sajnálom, de semmit. Mi egy semleges zónában fekszünk, ahová általában angyalok jönnek, de egy bőrszárnyú is vendégeskedik közöttünk, már igen hosszú ideje. Így bármiről is legyen szó, bennem bízhat.
„Ora, igazat mond? Tiszta?”
„Igen, benne bízhatsz! Itt nincsenek Birodalmiak… Szerencsére, ez egy biztonságos hely!”
-         Mondja, Dexter, segítene megtalálni a csomagjaimat?
-         Hát persze! Nos, kérem, kövessen. Valószínűleg a gépházban megtaláljuk a gondnokot és nála a poggyászait. – barátságosan mosolygott és az ajtót kinyitotta Kate előtt.
Biccentve köszönte meg. Ora a lány lába mellett lépkedett. Bundája lágyan hullámzott, ahogy izmai megfeszültek minden lépésnél. Fejét magasan tartva figyelte a körülötte lévő barátságos, krémszínű falakat.
A folyosó hosszúnak bizonyult, a végén egy lifttel és mellette egy lépcsőházzal. A liftbe beszállva halk, lágy és dallamos zene szólt. Kate bizalmatlan volt még akkor is, de igyekezett, legalább az igazgatóban nem kételkedni. Ora feszengett, ahogy nézte Kate néha ökölbe szoruló kezeit.
-         Megérkeztünk.
Az ajtók szétnyíltak és ők kiléptek egy hatalmas terembe. Mindenfelé csövek futottak a falakon, gépek hangos, szabályos morajlása rezgette a levegőt. Egy ismerős férfi furcsa nyelven kiabált miközben csavarkulccsal egy gép felé igyekezett.
-         Isidro! – kurjantott Dexter.
Hangja a gépzaj felett szállt, az egész terem beleremegett.
-         Igazgató! És te! – lelkesedése alábbhagyott, mikor Kate-t meglátta.
-         Nem tudsz csomagokról, amik még Katelin előtt érkeztek?
-         De igen uram, a sarokba rendeztem őket, nem tudtam hova rakni. Még nem néztem át, de…
-         Vissza kéne szolgáltatni kedves vendégünknek, ugyanis az övé.
-         Máris, uram.
Isidro egy pillanat alatt megfordult, kezeiben pár poros bőrönddel.
-         Köszönöm. – vette el a férfitól Kate.
Dexter mosolyogva fordult meg és indult a kijárat felé. Kate határozott léptekkel követte, majd ahogy lejöttek, úgy mentek fel.
-         Katelin, remélem, megengedi, hogy pár tudós kivizsgálja.
-         Azt hiszem… Lehet róla szó…
-         Köszönöm. Addig abban a szobában marad, amelyikben ébredt. Hamarosan a kollégiumunk egyik szobáját megkapja. Mivel eddig nem bizonyult túl barátságos angyalnak, egy tanár szobáját kapja, kérem, ne sértődjön meg. Ha esetleg felengednek a kedélyei, akkor áthelyezhetjük szobatársakhoz, de ha mégsem szeretné, egyedül maradhat.
-         Köszönöm.
Kate a szobában a sarokba helyezte a táskákat, majd leült az ágy szélére. Hamarosan fehér köpenyes, szemüveges emberek szállták meg a helyiséget. Dexter távozását követően a szobában fények gyúltak és elszigetelték a szobát.
Két-két erős férfi állt a kijáratokhoz, majd a nők kedves mosolyok között láttak munkához.
Minden mozdulatukat követte Kate és Ora is. A doktornők bármit tettek óvatosan tették és magyarázattal.
Először arcát vizsgálták, majd lassan vetkőztetni kezdték. Hamarosan fehérneműben állt, miközben gépek tapogatták le bőrét, vizsgálták vérét, vérnyomását, cukrát. Miután minden furcsa és hideg vizsgálattal készek lettek és felöltözött, megkérték, hogy a szárnyait, amit a sérülések miatt nem igazíthatott bőre alá, így mindvégig ott volt maga mögött, nyissa szét.
Óvatosan tette, amit kértek, szárnya körülölelte a falakat és felborított egy szekrényt. Az őrök teljesen a falhoz szorultak, majd csodálkozó pillantások közepette neki kezdtek.
Tollait a tövétől a végéig megvizsgálták, minden résznél egyet. Erőnlétét itt is felmérték, majd sebeit furcsa krémmel lekenve, azonnal meggyógyították. Jobb lett, mint újkorában.
Kate mindezt idegesen hagyta. Majd bőre alá húzva szárnyait elrejtette.
-         Az értékei magasan az itteniek felett vannak. Talán még Nico…
-         Hallgass, ezt majd a Laborban megbeszéljük! – szakította félbe egy szőke, rövid hajú, idősebb nő a másikat.
A félbeszakított nő távozott utoljára. Vörös, göndör haja a fenekéig leért, alakja tökéletes volt és arca szeplős, szeme barátságos zöld.
-         A nevem Anna, én vagyok a melléd kirendelt Védő. Hamarosan találkozunk, de most lent van dolgom, a Laborban. Addig is, viszlát, kedves.  – csípője kecsesen mozgott, ahogy kilibbent az ajtón.
Kate az ágyon elterült. A falat bámulva merengeni kezdett. A macin járt az esze. Tudta, hogy ott van, egy karnyújtásnyira mellette, de nem merte kinyitni. Mi van, ha olyat talál benne, amiről nem akar tudni? Felült és a bőröndöt kezdte nézni, amiben a plüss lapult.
-         Mikor nyissam ki? – tette fel magának a kérdést hosszú idő után.
-         Kivel beszélgetsz? – lépett be magabiztosan, mosolyogva Anna.
Kate az órára pillantott, nem hitte el, hogy egy órán keresztül képes volt nézni egy táskát a sarokban. Nem tudta mit mondjon.
-         Ugyan! Azt szeretném, ha nyílt és őszinte lenne a kapcsolatunk. Te vagy az első lány, aki mellé kirendeltek. Olyan izgatott vagyok a közös munkánkon. Azt hiszem, jobb, ha elárulod a neved, először. – mosolya széles volt, arcára pír ült ki.
-         Tudja a nevem. Miért kérdezi? – mondta egyhangúan Kate.
-         Tudod, szeretnélek megismerni, de úgy látom, nem vagy túl…
-         Barátságos, igen, tudom. Már mondták.
Anna mosolya eltűnt, lehorgasztotta a fejét és gondolkozott. Nem tudta mit mondjon, amitől a lány megbékél vele.
-         Nézd! Őszinte leszek veled. Nem érdekel, mi a múltad, ha készen állsz rá és szükséges, elmondhatod. Nem érdekel, hogy hányan mondták azt, mennyire nem vagy barátságos. Nem az a baj, tudom, idegen minden és azért vagyok, hogy a kérdéseidre válaszoljak, vigyázzak rád és elkalauzoljalak. Szeretnélek megismerni, de nem megy, ha minden ajtót bezársz magad körül. Csak egy ajtót nyiss ki, vagy küldj el. Tényleg, fogalmam sincs, mit mondjak. – nevetett fel keserűen.
-         Ez megteszi. – nézett Anna szemébe először Kate. – A nevem Katelin. Sajnálom, ha megbántottalak. Igazad van. Nos, akkor mivel kezdjük a kalauzolást?
-         Köszönöm. Akkor, induljunk az állandó szállásod felé!
Mindketten felvették a táskákat és elindultak a kollégium felé.

Luther dühében egyre csak tört-zúzott. Körülötte már minden romokban hevert, de még így sem találta meg a lányt. Tanácstalanul túrt bele a hajába két kezével és nézett körül újra villámló szemekkel.
-         Te semmirekellő! Hol bujkálsz, cafka? – ordította a csendbe.
Miután végzett a házzal, átkutatta a környező erdőt, még a legkietlenebb helyekre is benézett, de tudta, a lányt nem itt kell keresni. Érezte, hogy egy nagyobb és rejtettebb dolgot kell keresnie, noha még sejtelme sem volt a pincebeli Kapuról.
Mindeközben Nora a tömlöcön kénytelen volt osztozni. Néhány kiore beosont egy résen és ocsmány kinézetükkel pofátlanul közel merészkedtek hozzá.
A kiore egy féreg, rágcsáló. Bármilyen résen beszuszakolja magát, csak mert hajtja a kíváncsiság. Szőrtelen teste egy fekete, buzogányszerű tapogatóval kezdődött és egy hosszú, csontfarokkal ért véget. Füle csonkként hatott vörös, dülledt szemei mögött. Étlen-szomjan túléli akár egy hónapon keresztül is. Igénytelen és rettentően mocskos élőlények.
Nora lábai kinyújtva pihentek, háta a kőfalhoz nyomva, kezei és szárnyai oldalt kifeszítve. Arca kifejezéstelenül dőlt bele egy mélyedésbe.
Ételt és italt kapott, keveset, de jó minőségűt, ennek oka talán az Úr rajongása még mindig iránta, vagy lehetséges az is, hogy minden foglyot így tartanak.
Lépések zaja hallatszott a sötét folyosóról. Hangos kulcscsörgés után egy hatalmas Őr jelent meg.
Az Őrök egy szabályrendszerre betanított, kaitiaki családokból származó egyedek. A Létezés óta élnek alárendeltek, ők a kaitikai-k azaz az Őrök. Az uralkodó befolyása alatt állnak és az ő szabályaik szerint élnek és bármi áron megvédik az általuk igaznak vélt szabályzatot, ez pedig a Rendszer. Szemük vakító fehér és lélekkel táplálkoznak, de csak halálraítéltekét, akik hazudnak nekik és a szabálysértőkét ehetik meg. Ez jelentősen korlátozza őket. Ha egyszer felborul a Rendszer, elszabadulnak, és a világ üres testekből és lelkek sikolyából állna, de nem történhet meg ez, amíg valósnak hiszik a számukra fontos határokat. Csak sajnos ezeket a határokat igen meggyőző érvekkel a Birodalom megszerezte és az Úr húzta meg.
Kristofer kilépett az Őr mögül, kaján mosollyal az arcán és szinte boldogan mondta:
-         Nora, kedvesem! Most mindent elmondasz a te szeretett lányodról és talán túlélheted. Mondjuk, még meggondolom. De ha ellenszegülsz, néhány kínod átéled most, majd miután megtaláltuk azt a szegény kislányt, láthatod, ahogy porrá válik, végül életed végéig itt rohadhatsz ezekkel a kedves férgekkel. Egy idő után megéheznek. – gúnyosan beszélt, a lány szót pedig kihangsúlyozta.
Nora szó nélkül mosolyt erőltetett magára és csak annyit mondott fájdalmasan:
-         Szerintem indulhatunk, úgysem szólok egy szót sem róla. 
Írta: Nincsenek megjegyzések:
Címkék:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)