II. Fejezet
Victoria
feldúltan sietett fel a szobájába. Az egész északi szárnyat kisajátította, míg
a szülei kiskorában távol voltak. Szerette a családját, de csak most jött rá,
hogy áldás volt szülők nélkül az élete.
1898-at
írunk, egy régi kastély az erdő mélyén, elszigetelve mindentől áll, a la Fauette
grófi család tulajdonában.
Victoria
ében haja a derekáig ért, szerette, ha szabadon száll maga mögött, az apja
viszont ellenszenvesen tekintett rá, ha az egyik hajszála is kuszán kunkorodott
a nyakára, így a szülei előtt mindig kontyba tűzte.
Karcsú
alakját fűző emelte ki, szoknyái, ruhái egyszerűek, mégis magával ragadóan
szépek voltak. A színeket nem igazán szerette, így körülötte sötétség uralkodott minden téren.
Szeme
barna helyett feketének tűnt, az emberek sokszor megrémültek tőle.
Nemrég
veszekedett a szüleivel. Édesanyja, Elisabeth, előhozakodott a házasság
témával. Bejelentette, hogy a hétvégén, a tizenhatodik születésnapjára eljön
egy gróf, Domingos de Carvalho nevű férfi, akinek a szüleit régóta ismeri apja,
Emilio, és hozzá szeretnék adni. Persze ezt nem szeretné Victoria, mivel szívét
már oda adta egy másik férfiúnak, Conrad de la Cruse grófi ifjúnak, a
szomszédos várból.
Nagyon
megbántották a szülei, hogy meg sem hallgatták. Nem törődtek az akaratával,
csak elhatároztak valamit, amihez semmi közük nem kéne, hogy legyen.
Az
ajtó felől halk dobogást hallott. Anyja léptei könnyedek voltak, és mikor az
ajtóhoz ért, lágyan kopogott, majd lassan benyitott.
-
Nem mondtam, hogy bejöhetsz! – nézett dühösen anyjára.
-
Victoria! Tudom, hogy igazságtalannak tartod ezt az egészet, de hidd el,
Domingos elnyeri majd a tetszésed! – ült le egy székre Elisabeth.
-
Nem értitek. Te sem értheted. Nem mehetek hozzá! – ült fel az ágyon dacosan a
lány.
Arcáról
a könnyek nyomait ki lehetett venni, sminkje lefolyt, szemei vörösek voltak.
-
Kicsim, én megértem, hiszen édesapáddal mi is így kezdtük, és nézz ránk…
-
A szívem már másé! – szakította félbe anyját.
-
Hogy mondtad? – nézett gúnyos kíváncsisággal lánya szemébe.
-
Jól hallottad! – viszonozta a gúnyt.
Rideg
mosollyal az arcán állt fel és indult az ágy felé. Lánya szemébe nézett, majd
jól arcon ütötte. Victoria visszarogyott az ágyra, de amilyen gyorsan csak
tudott, felállt. Kezeit ökölbe szorította, majd lassan kiengedte. Nem tehetett
semmit. Anyját nem bánthatta fizikálisan, különben büntetést kap, de szavakkal nagyobb sérülést lehet okozni.
-
Nem teheted ezt velem…
-
De igen! Hozzá mész ehhez a fiatalemberhez, ha tetszik, ha nem!
-
Nem megyek hozzá! Nem hallod mit mondok? A szívem máshoz húz!
-
Nem érted? Atyád ezt akarja, hát ez is lesz! Mindig a ház urának akarata
számít. Jól jegyezd meg, soha ne vitatkozz egy férfiemberrel! Nekünk nincs
jogunk véleménynyilvánításra.
-
Tehát, ha jól hallom, hallgassak és tegyek a kedvére egy vadidegennek?
-
Pontosan.
-
Soha. Gyűlöllek!
Elisabeth
kikerekedett szemekkel állta lánya dacos tekintetét. Azt hitte, rosszul hallja,
amit hall.
-
Mit… mondtál? – nyelt egyet.
-
Jól hallottad! És most takarodj! – intett könnyes szemmel az ajtó felé.
Elisabeth
kihátrált. Az ajtó másik oldalának dőlve csúszott a földre. A saját vére
szegült ellen neki, és kimondta, amit egy anya nem szívesen hallana.
Pillanatok
múlva könnyes szemmel indult a hallba. Komoly ábrázata egybeolvadt a rideg
falakkal. Amikor férjét meglátta a dolgozószobában, az rámosolygott, de
Elisabeth üres tekintete elárulta neki, baj van.
A
feleség leült egy karosszékbe, majd teát kezdett kortyolgatni. Lucinda, az
egyik bejárónő szolgálta fel neki a teát.
-
Mondja, Lucinda. Én rossz anya vagyok?
-
Asszonyom, kérem, ne kérdezzen tőlem ilyet. Megrémiszt. – hebegte a fiatal
lány.
-
Válaszolj! – emelte könnyes tekintetét fel.
-
Asszonyom, biztosra veszem, hogy maga nem rossz anya. – Lucinda hangja
elvékonyodott.
-
Akkor miért gyűlöl?
-
Asszonyom, alig tizenhat éves és most tudta meg, hogy hozzá kell mennie egy
idegenhez, miközben a szíve már másé. Bizonyára csak össze van zavarodva
Victoria kisasszony és azt várta, majd maga támogatja… - elharapta a mondat
végét.
-
Lucinda, maga honnan tud mindezekről?
-
Asszonyom, ott voltam, amikor beszélték. Felszolgáltam. Láttam a kisasszony
szemében, hogy magától vár segítséget.
-
Rendben van. Köszönöm, hogy segített. Kérem, most távozzon.
-
Igenis, asszonyom.
Elisabeth
a gondolataiba merült.
Lucinda nem sokkal idősebb Victoriánál.
Átérzi a helyzetét, tehát semmiképpen sem tévedhet. Viszont akkor tényleg rossz
anya vagyok, ha nem láttam meg azt a lányomban, amit egy cseléd igen. Ugyanolyan
vagyok, mint anyám.
Mindig igyekeztem nem olyanná válni,
kegyetlenné és rideggé. Többet akaramt nyújtani a saját lányomnak, holmi üres csevejeknél
és íztelen teáknál. Csakhogy mindebbe belesültem. Elsüllyedhetek szégyenemben,
hiszen rosszabbá váltam anyámnál, mert én még csak meg sem láttam a segélykérését.
Önsajnálatából
férje ébresztette fel.
-
Elisabeth, kedvesem jól vagy?
-
Nem, Emilio! Borzalmas anya vagyok!
-
Ugyan, miért lennél az?
-
Nem vettem észre, hogy tőlem vár támogatást!
-
Miről beszélsz?
-
Emilio! Nem mehet hozzá Domingoshoz!
-
Ugyan már! Miért is nem? – horkantott fel.
-
Azért mert mást szeret!
-
De már megígértük a családnak. Jó helye lesz vele, meglásd!
-
De nem érted? Már másnak ígérte…
-
Hallgass már! Soha nem szegültél ellen, most miért kérdőjelezed meg az
akaratom? Te semmire kellő! Ezt érdemlem, hogy oly hosszú ideig melletted
voltam?
-
Nem… Igazad van… Sajnálom. – dadogta Elisabeth.
Emilio
már elment, de még mindig ott csengett a fülében a mély, dühös hang.
Jeremy
és Katie boldogan foglalták el új otthonukat. Alig egy hónap alatt belakták az
egész „kastélyt” és boldogok voltak. Katie egyre jobban volt és nem fájt már a mellkasa.
Jeremy
pedig hatalmas érdeklődést mutatott a régi könyvek iránt.
Egyik
nap pont a könyvtárban lelte az első furcsaság. Kíváncsian kotorászott a
könyvek között, a polcok mellett mosolyogva haladt és itt-ott megállt, hogy
belenézzen egy-egy könyv belsejébe.
Épp
két sor között haladt az ablak felé, ami a kertre nézett, amikor meglátott egy
sötét ruhás lányt. A ruhája a földig ért, felsőrésze második bőrként tapadt
testére, kiemelve vonzó idomait. Haja göndör volt és ugyanolyan sötét, mint
ruhája. Kontyba volt tűzve, de mégis akadtak kósza tincsek, amik szabadon
lógtak a nyakába.
Amilyen
gyorsan jött, olyan hamar el is ment. Jeremy persze rögtön utána vetette magát,
hiszen nem mindennap találkozik az ember egy istenháta mögötti helyen egy ilyen
gyönyörű teremtéssel!
A
polcsorok között sietett a fiú a titokzatos lány után, mintha csak
fogócskáznának.
Egy
pillanat alatt szem elől veszítette. Az utolsó sorban állt Jeremy és
nézelődött, mikor a polcról leesett egy közepes méretű, fekete bőrborítós
könyv.
A lány halk kuncogása kísérte a fiú gyors
mozdulatait, ahogy a könyvet felemelte a földről. A gerincét aranyos betűk
díszítették:
„V. l.
F.”
Nem
nyitotta fel rögtön a fedelét a könyvnek, jobbnak vélte, ha nem olvassa el csak
estefelé. A szobájában elrejtette és csatlakozott anyjához filmet nézni.
Ahogy
leszállt az éj, mindketten nyugovóra tértek, Jeremy pedig izgatottan vette
kezébe a rejtett kincsét. Felnyitotta fedelét, és egy név fogadta:
„Victoria
la Fauette”
Sóhajtott.
Ilyen gyönyörű név, már ez is megigézte. Lapozott tovább. Olvasta a könyvet.
Ahogy a sorok között haladt észrevette, nem „egy”
könyvet olvas, hanem egy lányt. Még hozzá „a”
lányt olvassa.
Csak
ámuldozott Victoria merészségén, csodálkozott szépségén. Elképzelte a lányt, a
mosolyát, az érintését, majd az álom lassan elnyomta. Az előkészületek estéjéig
jutott csak el, utána szemére az arany pillangók hozták meseszép álmát.
„A telek végén volt az erdő, annak a
szélén két fiatal. Nevetésük messzire hallatszott, boldogságukat a szél vitte.
A fák között, a fűben szaladgáltak egymás után. A lány színes ruhában volt, ami
gyönyörű tartást adott neki, fekete haját szabadon reptette a szél arca körül.
A fiú barna vászonnadrágja térdig feltűrve, inge kissé hanyagul kapaszkodott
testén és a zakója egy ágon lógott, alatta cipője és benne zoknija.
A fiú Jeremy, a lány Victoria. Mosolyuk
nem a világé, hanem egymásé volt.
Jeremy elkapta Victoriát, csípőjénél
fogva maga felé emelte, és a fűbe eresztette. A lány szandálja a földre esett.
Tekintetét a fiúéba fúrta.
Jeremy hosszan nézte arcát, majd
közelebb hajolt hozzá és halkan suttogta.
- Szeretlek. – hangja édesen duruzsolt.
Victoria a köztük lévő gátat megtörte,
ajkuk összefonódott és egy hosszú csók után a lány szemei búsan néztek
Jeremyre, majd szomorúan csukódtak le. Kerek könnycsepp gördült végig arcán,
széles, fénylő csíkot húzva útján. Jeremy óvatosan törölte le.
- Mi a baj?
- Nem szerethetjük egymást! – nézett a
fiúra elkeseredetten.
- Mégis mi állna az utunkba?
- Csak egy dolog.
Victoria hátrálni kezdett. Ahogy egyre
távolabb ért a fiútól, úgy szakadt el tőle szíve, lelke, s maradt Jeremyé
mellett. Az erdő fái alatt megállt. Küldött egy csókot kedvese felé és egy
sóhaj után a lány porait a szél hosszan repítette a fájdalmas sötétbe. Jeremy
hiába próbált, nem tudott tenni ez ellen semmit.”
A
fiú sírva ébredt fel, a könyv eltűnt a mellkasáról. Riadtan ült fel és hordozta
végig a sötét szobán tekintetét. Ahogy zakatoló szíve megnyugodott, zajt
hallott a gardróbjából. Oda lépett a szekrényajtóhoz, ami résnyire el volt
húzva. Azon az apró résen is látta a sarokba kucorodott kis testecskét.
A
szobát dörgés rázta meg, ezt követően villámlott, ami bevilágította a szobát, a
gardróbot is a résen át.
A
felismerés hirtelen csapott belé. Rögtön oda ugrott az alakhoz, karjaiba zárta
és szorosan tartotta, nem engedte el.
-
Victoria. Mi történt?
Jeremy
maga sem értette, miért cselekszik így, de nem is érdekelte, csak az, hogy jól
legyen a szekrénye mélyén bujdosó kis hölgy.
Pillanatok
múlva sem hallott választ a karjaiban tartott lánytól. Ahogy lenézett rá, látta
csak meg, hogy alighanem párnákat szorongat. Ingerülten és ugyancsak értetlenül
rakta vissza helyükre a tárgyakat, majd maga mögött behúzva a szekrényajtót
feküdt vissza ágyába.
Már
majdnem elaludt, amikor eszébe jutott, a könyv eltűnése. Újra kiszállt meleg
ágyából és elkezdte keresni a naplót. Hiába nézett be minden szegletébe a
szobájának, az írásnak nyoma veszett.
Éles
sikoltást hallott az ajtaja elől. Hangos dörömbölés kísérte pillanatokon belül.
Jeremy nem habozva adott utat a rémült hangnak. Victoria esett be az ajtón. Az
ijedtséget rideg kacaj váltotta fel, majd féktelen haraggal közeledett a fiú
felé.
-
Ezt keresed igaz?
-
Igen.
-
Keresd tovább!
A
kezében lévő könyv darabjaira hullott, majd a nem létező fuvallatok hátán
eltűnt a nyitott ajtó mögötti sötétben.
Jeremy
utána nézett, majd a másodperc tört részében a lány is eltűnt. A szoba forgott
vele, a feje hasogatott. Pillanatok múlva homály vette körül, majd az ágyába
zuhanva ájult el. Nyugtalan sötétség borult elméjére.
