Túlvilági szerelem /II. Fejezet/

II. Fejezet

Victoria feldúltan sietett fel a szobájába. Az egész északi szárnyat kisajátította, míg a szülei kiskorában távol voltak. Szerette a családját, de csak most jött rá, hogy áldás volt szülők nélkül az élete.

1898-at írunk, egy régi kastély az erdő mélyén, elszigetelve mindentől áll, a la Fauette grófi család tulajdonában.

Victoria ében haja a derekáig ért, szerette, ha szabadon száll maga mögött, az apja viszont ellenszenvesen tekintett rá, ha az egyik hajszála is kuszán kunkorodott a nyakára, így a szülei előtt mindig kontyba tűzte.

Karcsú alakját fűző emelte ki, szoknyái, ruhái egyszerűek, mégis magával ragadóan szépek voltak. A színeket nem igazán szerette, így körülötte sötétség uralkodott minden téren.

Szeme barna helyett feketének tűnt, az emberek sokszor megrémültek tőle.

Nemrég veszekedett a szüleivel. Édesanyja, Elisabeth, előhozakodott a házasság témával. Bejelentette, hogy a hétvégén, a tizenhatodik születésnapjára eljön egy gróf, Domingos de Carvalho nevű férfi, akinek a szüleit régóta ismeri apja, Emilio, és hozzá szeretnék adni. Persze ezt nem szeretné Victoria, mivel szívét már oda adta egy másik férfiúnak, Conrad de la Cruse grófi ifjúnak, a szomszédos várból.

Nagyon megbántották a szülei, hogy meg sem hallgatták. Nem törődtek az akaratával, csak elhatároztak valamit, amihez semmi közük nem kéne, hogy legyen.

Az ajtó felől halk dobogást hallott. Anyja léptei könnyedek voltak, és mikor az ajtóhoz ért, lágyan kopogott, majd lassan benyitott.

- Nem mondtam, hogy bejöhetsz! – nézett dühösen anyjára.

- Victoria! Tudom, hogy igazságtalannak tartod ezt az egészet, de hidd el, Domingos elnyeri majd a tetszésed! – ült le egy székre Elisabeth.

- Nem értitek. Te sem értheted. Nem mehetek hozzá! – ült fel az ágyon dacosan a lány.

Arcáról a könnyek nyomait ki lehetett venni, sminkje lefolyt, szemei vörösek voltak.

- Kicsim, én megértem, hiszen édesapáddal mi is így kezdtük, és nézz ránk…

- A szívem már másé! – szakította félbe anyját.

- Hogy mondtad? – nézett gúnyos kíváncsisággal lánya szemébe.

- Jól hallottad! – viszonozta a gúnyt.

Rideg mosollyal az arcán állt fel és indult az ágy felé. Lánya szemébe nézett, majd jól arcon ütötte. Victoria visszarogyott az ágyra, de amilyen gyorsan csak tudott, felállt. Kezeit ökölbe szorította, majd lassan kiengedte. Nem tehetett semmit. Anyját nem bánthatta fizikálisan, különben büntetést kap, de szavakkal nagyobb sérülést lehet okozni.

- Nem teheted ezt velem…

- De igen! Hozzá mész ehhez a fiatalemberhez, ha tetszik, ha nem!

- Nem megyek hozzá! Nem hallod mit mondok? A szívem máshoz húz!

- Nem érted? Atyád ezt akarja, hát ez is lesz! Mindig a ház urának akarata számít. Jól jegyezd meg, soha ne vitatkozz egy férfiemberrel! Nekünk nincs jogunk véleménynyilvánításra.

- Tehát, ha jól hallom, hallgassak és tegyek a kedvére egy vadidegennek?

- Pontosan.

- Soha. Gyűlöllek!

Elisabeth kikerekedett szemekkel állta lánya dacos tekintetét. Azt hitte, rosszul hallja, amit hall.

- Mit… mondtál? – nyelt egyet.

- Jól hallottad! És most takarodj! – intett könnyes szemmel az ajtó felé.

Elisabeth kihátrált. Az ajtó másik oldalának dőlve csúszott a földre. A saját vére szegült ellen neki, és kimondta, amit egy anya nem szívesen hallana.

Pillanatok múlva könnyes szemmel indult a hallba. Komoly ábrázata egybeolvadt a rideg falakkal. Amikor férjét meglátta a dolgozószobában, az rámosolygott, de Elisabeth üres tekintete elárulta neki, baj van.

A feleség leült egy karosszékbe, majd teát kezdett kortyolgatni. Lucinda, az egyik bejárónő szolgálta fel neki a teát.

- Mondja, Lucinda. Én rossz anya vagyok?

- Asszonyom, kérem, ne kérdezzen tőlem ilyet. Megrémiszt. – hebegte a fiatal lány.

- Válaszolj! – emelte könnyes tekintetét fel.

- Asszonyom, biztosra veszem, hogy maga nem rossz anya. – Lucinda hangja elvékonyodott.

- Akkor miért gyűlöl?

- Asszonyom, alig tizenhat éves és most tudta meg, hogy hozzá kell mennie egy idegenhez, miközben a szíve már másé. Bizonyára csak össze van zavarodva Victoria kisasszony és azt várta, majd maga támogatja… - elharapta a mondat végét.

- Lucinda, maga honnan tud mindezekről?

- Asszonyom, ott voltam, amikor beszélték. Felszolgáltam. Láttam a kisasszony szemében, hogy magától vár segítséget.

- Rendben van. Köszönöm, hogy segített. Kérem, most távozzon.

- Igenis, asszonyom.

Elisabeth a gondolataiba merült.

Lucinda nem sokkal idősebb Victoriánál. Átérzi a helyzetét, tehát semmiképpen sem tévedhet. Viszont akkor tényleg rossz anya vagyok, ha nem láttam meg azt a lányomban, amit egy cseléd igen. Ugyanolyan vagyok, mint anyám.

Mindig igyekeztem nem olyanná válni, kegyetlenné és rideggé. Többet akaramt nyújtani a saját lányomnak, holmi üres csevejeknél és íztelen teáknál. Csakhogy mindebbe belesültem. Elsüllyedhetek szégyenemben, hiszen rosszabbá váltam anyámnál, mert én még csak meg sem láttam a segélykérését.

Önsajnálatából férje ébresztette fel.

- Elisabeth, kedvesem jól vagy?

- Nem, Emilio! Borzalmas anya vagyok!

- Ugyan, miért lennél az?

- Nem vettem észre, hogy tőlem vár támogatást!

- Miről beszélsz?

- Emilio! Nem mehet hozzá Domingoshoz!

- Ugyan már! Miért is nem? – horkantott fel.

- Azért mert mást szeret!

- De már megígértük a családnak. Jó helye lesz vele, meglásd!

- De nem érted? Már másnak ígérte…

- Hallgass már! Soha nem szegültél ellen, most miért kérdőjelezed meg az akaratom? Te semmire kellő! Ezt érdemlem, hogy oly hosszú ideig melletted voltam?

- Nem… Igazad van… Sajnálom. – dadogta Elisabeth.

Emilio már elment, de még mindig ott csengett a fülében a mély, dühös hang.

Jeremy és Katie boldogan foglalták el új otthonukat. Alig egy hónap alatt belakták az egész „kastélyt” és boldogok voltak. Katie egyre jobban volt és nem fájt már a mellkasa.

Jeremy pedig hatalmas érdeklődést mutatott a régi könyvek iránt.

Egyik nap pont a könyvtárban lelte az első furcsaság. Kíváncsian kotorászott a könyvek között, a polcok mellett mosolyogva haladt és itt-ott megállt, hogy belenézzen egy-egy könyv belsejébe.

Épp két sor között haladt az ablak felé, ami a kertre nézett, amikor meglátott egy sötét ruhás lányt. A ruhája a földig ért, felsőrésze második bőrként tapadt testére, kiemelve vonzó idomait. Haja göndör volt és ugyanolyan sötét, mint ruhája. Kontyba volt tűzve, de mégis akadtak kósza tincsek, amik szabadon lógtak a nyakába.

Amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is ment. Jeremy persze rögtön utána vetette magát, hiszen nem mindennap találkozik az ember egy istenháta mögötti helyen egy ilyen gyönyörű teremtéssel!

A polcsorok között sietett a fiú a titokzatos lány után, mintha csak fogócskáznának.

Egy pillanat alatt szem elől veszítette. Az utolsó sorban állt Jeremy és nézelődött, mikor a polcról leesett egy közepes méretű, fekete bőrborítós könyv.

 A lány halk kuncogása kísérte a fiú gyors mozdulatait, ahogy a könyvet felemelte a földről. A gerincét aranyos betűk díszítették:

„V. l. F.”

Nem nyitotta fel rögtön a fedelét a könyvnek, jobbnak vélte, ha nem olvassa el csak estefelé. A szobájában elrejtette és csatlakozott anyjához filmet nézni.

Ahogy leszállt az éj, mindketten nyugovóra tértek, Jeremy pedig izgatottan vette kezébe a rejtett kincsét. Felnyitotta fedelét, és egy név fogadta:

„Victoria la Fauette”

Sóhajtott. Ilyen gyönyörű név, már ez is megigézte. Lapozott tovább. Olvasta a könyvet. Ahogy a sorok között haladt észrevette, nem „egy” könyvet olvas, hanem egy lányt. Még hozzá „a” lányt olvassa.

Csak ámuldozott Victoria merészségén, csodálkozott szépségén. Elképzelte a lányt, a mosolyát, az érintését, majd az álom lassan elnyomta. Az előkészületek estéjéig jutott csak el, utána szemére az arany pillangók hozták meseszép álmát.

„A telek végén volt az erdő, annak a szélén két fiatal. Nevetésük messzire hallatszott, boldogságukat a szél vitte. A fák között, a fűben szaladgáltak egymás után. A lány színes ruhában volt, ami gyönyörű tartást adott neki, fekete haját szabadon reptette a szél arca körül. A fiú barna vászonnadrágja térdig feltűrve, inge kissé hanyagul kapaszkodott testén és a zakója egy ágon lógott, alatta cipője és benne zoknija.

A fiú Jeremy, a lány Victoria. Mosolyuk nem a világé, hanem egymásé volt.

Jeremy elkapta Victoriát, csípőjénél fogva maga felé emelte, és a fűbe eresztette. A lány szandálja a földre esett. Tekintetét a fiúéba fúrta.

Jeremy hosszan nézte arcát, majd közelebb hajolt hozzá és halkan suttogta.

- Szeretlek. – hangja édesen duruzsolt.

Victoria a köztük lévő gátat megtörte, ajkuk összefonódott és egy hosszú csók után a lány szemei búsan néztek Jeremyre, majd szomorúan csukódtak le. Kerek könnycsepp gördült végig arcán, széles, fénylő csíkot húzva útján. Jeremy óvatosan törölte le.

- Mi a baj?

- Nem szerethetjük egymást! – nézett a fiúra elkeseredetten.

- Mégis mi állna az utunkba?

- Csak egy dolog.

Victoria hátrálni kezdett. Ahogy egyre távolabb ért a fiútól, úgy szakadt el tőle szíve, lelke, s maradt Jeremyé mellett. Az erdő fái alatt megállt. Küldött egy csókot kedvese felé és egy sóhaj után a lány porait a szél hosszan repítette a fájdalmas sötétbe. Jeremy hiába próbált, nem tudott tenni ez ellen semmit.”

A fiú sírva ébredt fel, a könyv eltűnt a mellkasáról. Riadtan ült fel és hordozta végig a sötét szobán tekintetét. Ahogy zakatoló szíve megnyugodott, zajt hallott a gardróbjából. Oda lépett a szekrényajtóhoz, ami résnyire el volt húzva. Azon az apró résen is látta a sarokba kucorodott kis testecskét.

A szobát dörgés rázta meg, ezt követően villámlott, ami bevilágította a szobát, a gardróbot is a résen át.

A felismerés hirtelen csapott belé. Rögtön oda ugrott az alakhoz, karjaiba zárta és szorosan tartotta, nem engedte el.

- Victoria. Mi történt?

Jeremy maga sem értette, miért cselekszik így, de nem is érdekelte, csak az, hogy jól legyen a szekrénye mélyén bujdosó kis hölgy.

Pillanatok múlva sem hallott választ a karjaiban tartott lánytól. Ahogy lenézett rá, látta csak meg, hogy alighanem párnákat szorongat. Ingerülten és ugyancsak értetlenül rakta vissza helyükre a tárgyakat, majd maga mögött behúzva a szekrényajtót feküdt vissza ágyába.

Már majdnem elaludt, amikor eszébe jutott, a könyv eltűnése. Újra kiszállt meleg ágyából és elkezdte keresni a naplót. Hiába nézett be minden szegletébe a szobájának, az írásnak nyoma veszett.

Éles sikoltást hallott az ajtaja elől. Hangos dörömbölés kísérte pillanatokon belül. Jeremy nem habozva adott utat a rémült hangnak. Victoria esett be az ajtón. Az ijedtséget rideg kacaj váltotta fel, majd féktelen haraggal közeledett a fiú felé.

- Ezt keresed igaz?

- Igen.

- Keresd tovább!

A kezében lévő könyv darabjaira hullott, majd a nem létező fuvallatok hátán eltűnt a nyitott ajtó mögötti sötétben.

Jeremy utána nézett, majd a másodperc tört részében a lány is eltűnt. A szoba forgott vele, a feje hasogatott. Pillanatok múlva homály vette körül, majd az ágyába zuhanva ájult el. Nyugtalan sötétség borult elméjére.