Túlvilági szerelem /III. fejezet/

III. Fejezet

Victoria idegesen ébredt. Tekintetét körbehordozta a naptól halványan megvilágított szobáján. Lassan felállt az ágyáról és elment alaposan lefürödni. Haját feltűzte, nehogy beleérjen a vízbe.

Miután felöltözött és megállapította a tükörben, hogy tökéletesen fest, a sötét folyosókon lassan haladva előre a hallba ért, ahol már a kandallóban ropogott a tűz.

A hatalmas, téglalap alakú asztal meg volt már terítve öt főre. Anyja az ebédért igazán kitett magáért.

Elisabeth ruhája égszínkék volt. Alakját kiemelte és fiatalította az arcát. Barna haja fonott kontyba emelve tarkójára tapadt és zöld szemei kipihenten mosolyogtak lányára.

Apja lépett be szigorral arcán. Öltönye hivatalos hangsúlyt adott az amúgy is komoly, erős férfinak. Emilio szemét forgatva nézett lányára.

Victoria elfordult tőlük és megnézte az ültetést, amit anyja készített.

Emilio és Elisabeth az asztal két szélén foglaltak helyet, egymással szemben. Anyja mellett Victoria és mellette Conrad. Végül Victoriával szemben foglal majd helyet Domingos.

Egy almát evett meg gyorsan reggeli gyanánt. Éppen alig mosta meg a kezét, már kopogtak.

Emilio a helyén ült, lányára lenézően tekintett, Elisabeth pedig a konyhában sürgött-forgott, így kénytelen volt Victoria az ajtó irányába indulni.

- Akkor majd én kinyitom. – sóhajtott és utoljára gyűlölettel nézett apja szemébe.

Újabb dörömbölés, de az utóbbi sokkal erőteljesebb és türelmetlenebb volt.

- Nyitom már! – zsörtölődött inkább magának.

Az ajtót kinyitva egy furcsán grimaszoló férfit látott az ajtóban.

- Maga meg kicsoda?! – bukott ki a lány szájából.

Az idegen meglepetten felhorkant. Pár lépést hátrált, majd meghajolt.

- Domingos de Carvalho a becses nevem, asszonyom. – nyúlt Victoria keze felé.

Mivel szülei nem figyeltek, tehetett egy apró „gesztust” a férfi felé, hogy leessen neki, nem kell ide, így hátra lépett, elkapva kezét és hang nélkül betessékelte.

Victoria az ajtón kívül meglátta közeledni kedvesét.

- Conrad! – ki lépett az ajtón majd türelmetlenül várta meg, míg szerelme a teraszra ér.

Conrad ahogy az illem diktálta meghajolt, majd kezet csókolt. Victoria elfogadva a kézcsókot egy könnyed pukedli után felnézett Conrad ragyogó kék szemeibe. Fejét felfelé fordította majd lágy csókot váltottak egymás közt.

Távolságot tartva mentek be. Domingos már ült. De nem azt a helyet, amit kijelölt neki anyja. Egyenesen Conrad terítéke elé ült. Mosolyogva várta, hogy leüljön mellé Victoria, de helyette megterített magának Conrad mellett és ott foglalta el a székét.

- Na de Victoria! Az nem a te helyed! – rivallt rá apja.

- De az úr sem a kijelölt helyére ült! – nézett dühösen a két férfira.

Majd elkezdődött az ebéd. Érezhető volt a feszültség, apja, lánya és Domingos között. De az is tapintható volt, hogy az egymás mellett ülő pár mennyire szeretik egymást.

Conrad szó nélkül evett, mellette Victoria ragyogott akárhányszor szerelmére nézett. Anyja és apja kerülte egymás tekintetét, Domingos meg le nem bírta venni a szemeit Victoriáról.

Victoriát egy idő után már nagyon zavarta. Idegesen a férfi szemébe bámult. Az pedig gonoszan elvigyorodott.

- Ne bámuljon már rám, mintha nem látott volna embert! – bukott ki belőle.

Apja rögtön felállt és lánya karjába markolva elcibálta a távolabb levő könyvtári részbe.

- Elegem van belőled! Ilyen udvariatlanul viselkedni csak te tudsz! Azt hiszem nem így neveltünk! Most kimész, és bocsánatot kérsz az úrtól! – lassan, tagoltan mondta el parancsait.

Victoria nem felelt, csak arcon köpte és kiment.

- Domingos úr! Akár spórolhat is az idővel, nem fogok magához menni. Nyugodtan távozhat is! – mutatott az ajtó irányába.

Anyja nem nézett lányára. Tányérján a borsót görgette ide-oda.

- Nem fogok elmenni! Az apád megígérte nekem, hogy magácska hozzám jön és nincs vita! Te csak egy szajha vagy a sok közül, aki azt hiszi, van joga! De nincs! Velem kell jönnöd és kész! Sok mindent elnéztem ma neked, és nem akarok üres kézzel elmenni! – állt fel idegesen.

- Nem beszélhet így róla! – kiabálta el magát Conrad.

Mély hangja határozott volt és még anyja is felkapta rá a figyelmét. Apja már addigra az ajtóban állt.

- Nem-e? Az enyém ez a lány és nem szólhat bele!

Conrad rögtön felállt és nekiugrott Domingosnak. A verekedés nem sokáig tartott, Conrad állt nyerésre, amikor Emilio mindkettejüket külön irányba lökte. Conradot egy mozdulattal egy székre ültette, Domingos a falnál állt meg. Apja lánya karját elkapta és mélyen a szemébe nézett. Tekintete riadt volt.

Conrad felé fordult Victoria nem törődve apjával.

- Tudod, hogy mennyire szeretlek. De magad is észrevehetted, hogy mától mindennek vége. – hangja elcsuklott.

Könnyeik folytak. Fájdalmasan, mohón és szenvedélyesen csókolták egymást, nem figyelve a külvilágra.

- Sajnálom Victoria. Bárcsak ne így gondolnád. Örökké szeretni foglak. – könnyeit magába fojtva sétált ki az ajtón.

Domingos ekkor eszmélt csak fel. Emilio felé ütött, aki kitért és állon verte. A kissé megszédül de Carvalho végül félve megfutamodott egy hanyag legyintés kíséretében. Elisabeth felállt, mellkasát fogta.

- Kicsim! Tudod, hogy szeretlek, és nem akarom ezt, de nem tehetek mást, minthogy újra bezárlak.

Victoria gondolkodás nélkül az északi torony felé rohant. Szülei utána, nehogy megszökjön, mert ellenszegült, ami az egész család számára szégyent jelent. De nem tudtak az északi szárnyba bejutni. Lányuk nyomába értek, amikor az bezárkózott a toronyszobába, ahova be szokták zárni büntetésből.

Emilio dühösen verte az ajtót, majd nehezen berúgta. Mindketten megdermedtek, mikor meglátták egyetlen lányukat az ablakpárkányon álldogálni.

- Sajnálom anya! Szeretlek, de nem fogom hagyni, hogy örökre bezárjatok. Szerintetek szégyenteljesen viselkedtem, de csak szerelmes voltam. Nem fogok olyan lenni, mint te. Soha! – zokogásban tört ki.

- Kicsim! Ne tedd ezt velem! Kérlek, gyere le onnan! – könyörgött anyja is sírva.

Apja egyszerűen meghajtotta fejét, majd kihátrált az ajtón.

- Ne is törődj vele! Ketten elmegyünk innen messzire, és boldogok leszünk! Conrad is jöhet! Csak gyere le kislányom! – zokogott anyja tovább.

- Szeretlek anya! De már semmi sem segít rajtam. Felejtsd el, hogy éltem bármikor is!

- Nem tehetem. Hiszen az én vérem vagy!

- Tudom…

Victoria zuhanni kezdett. Még utoljára zokogó anyja felé kiáltott:

- Örökké a kislányod maradok!

Anyja próbálta elkapni, de túl késő volt, lánya eltűnt a végtelen sötétségben.

Elisabeth napok múlva lánya elvesztésének fájdalmába belehalt, Emilio pedig magára maradva öregedett meg. A szülők csak akkor vették észre mit tettek, amikor egyetlen gyermekük darabokra szakadt holttestét megtalálták a sziklákon. Nem lett volna szabad egyiküknek sem így viselkednie.

Victoria pedig az északi szárnyat örökké uralta, nem hagyta magára apját, bár nem reagált Emilio, de tudta, hogy Victoria itt van a falakban, a képekben, a szobákban. A bűntudat pedig emésztette, míg végül egy éjjelen követte feleségét a messzi távolba.

Az öröklét /2. rész/

Eljött a december és Mina szeretve volt és igazán szeretett. Adam kedves volt vele, bár mindkettejük makacssága miatt voltak vitáik. A végzetes napon is dühösen váltak el…

Egy parkban sétáltak. Mina keze Adamével együtt a férfi zsebében pihent. Hallgatták, ahogy a friss hó ropog a lábuk alatt. A csendet Mina törte meg a megszokott kérdéssel:

- Mit szeretsz bennem?

- Mindent. Miért? – Adam tudta, hogy ebből veszekedés lesz.

- A betegségem is? – kezdte Mina újra.

- Nem szeretem, hogy beteg vagy, ezt tudod jól. – idegesen húzza fel a szemöldökét.

- Akkor miért vagy velem?

- Mert téged szeretlek! – csattant fel. – Betegség ide vagy oda, te pedig tudod ezt jól! Hányszor kell még elmondanom?

Megtorpanva fordította magával szembe és Mina szemébe nézett. Adam tekintetében a szerelem mellet a harag lángolt, míg Mina zöld tekintete bizonytalanul csillogott.

- Jobban szeretnéd, ha egészség…

- Ebből elég legyen! – szorítja meg Mina kezét. – Értsd már meg végre: SZE-RET-LEK! – tagolta dühösen. - Mi olyan felfoghatatlan ezen? Az öröklét sem választhat tőled el, ígérem. – a hangja megenyhült.

- Egy idő után úgyis elmész, miért ne tennéd meg… - Mina elcsukló hangját heves köhögés követte.

Arca kipirult, kezeit mellére szorította. Egész testében rázkódva egyre kevesebb levegőhöz jutott, tüdeje fájt, égett. Tekintetében félelem és pánik tükröződött, mielőtt szemhéjait összeszorította.

Adam elkerekedett szemmel nyúlt a zsebébe és remegő kézzel vette elő mobilját a mentőket hívva.

Mina apró testét felemelve szorította melléhez és rohant a park kijárata felé. Kisvártatva már úton voltak a legközelebbi kórház felé.

Szerelme vért köhögött fel, de a roham enyhült, amikor az oxigénmaszkot ráerősítették.

Adam a váróban sétált fel-alá, míg meg nem jelent egy idősebb férfi és Mina hozzátartozóját kereste.

- Nincs magánál és gyenge. A rák miatt a tüdeje összeomlott. Az állapota most stabil, de nem biztos, hogy…

Az orvost félbeszakítva suttogott Adam:

- Bemegyek hozzá. Nem hagyom, hogy felébredjen.

Az orvos sóhajtott és beengedte Mina szobájába.

A lány mellett több beteg ember is feküdt, de velük nem törődve rogyott le a kedvese ágya melletti székbe. Kezét kezébe fogva figyelte őt.

Mina mellkasa lassan emelkedett, bőre sápadt volt. Gépek robaja adta tudomására, hogy még él. A lélegeztető ijesztő csöve a lány szájából kiállva pumpálta a tüdejébe a levegőt a szívdobbanásai ritmusára. Adam aggódva merült álomba.

- Adam.  – suttogta elhaló hangon Mina.

- Nyugalom kicsim. Itt vagyok, és nem megyek el.

- Sajnálom. Szeretlek. – Mina ereje fogytán volt, újra a nehéz sötétségbe süllyedt.

- Én is…

Figyelte a lány arcát. Kifejezéstelen, hideg és sápadt. Hüvelykujjával finoman simogatta a kezét. Lassan őt is körülölelte a nyugtalan álom.

Éles sípolásra ébredt. Hirtelen felállt.

- Segítsen valaki! - a hangja visszhangot vert az esti folyosón.

Hamarosan orvosok özönlöttek be a szobába, de már csak a halál beállta miatt sürögtek.

- Mentsék meg! Csináljanak már valamit! Az ég szerelmére, segítsenek már! – zokogva próbált Mina közelébe jutni.

A kezét csak súrolta ujjaival, amikor két nagydarab férfi lefogta és kivitte. Adam fájdalomtól eltorzult arccal próbált kiszabadulni a szorításból sikertelenül…

A temetés átlagos volt. Üres szavak, a szüneteket egy-egy sóhaj töltötte be. Mina kezelőorvosai és ismerősei voltak csak ott, Adam tudta, hogy kevesen lesznek, de még így is meglepődött a csekély létszámon.

Fáradt volt és elkeseredett. Miután vége lett, mindenki a barna, nyitott koporsóhoz ment és halkan mondott valamit. Adam lépett oda utoljára, titokban végigsimított Mina jeges és merev arcán.

- Tudom, hogy hiába várom, hogy felébredj. – suttogta. . Tudom, hogy vége, nincs tovább. Szeretlek Mina, még mindig, látod? Hogy is látnád… Sajnálom… hiányzol Mina. Kérlek, mondd, hogy ez egy vicc. Mondd, hogy csak egy rossz álom, egy ostoba próbatétel… - a lány mozdulatlan. – Szeretlek. – utoljára mosolyt erőltetett az arcára.

Kint esett az eső. Hatalmas cseppek hulltak az esernyőkre tompa koppanással; még az ég is könnyezett.

Az emberek siettek haza, menekültek a víz elől. Csak Adam állt, lábai előtt az ázott föld, kezében egy szál vörös rózsa, ami Mina kedvence volt.

Esernyőjét összecsukva szorította össze szemeit és az aláhulló, kövér cseppek felé fordított arccal engedte könnyeit az esővel keveredni. A hideg víz eláztatva őt bőrén siklott le szaporán.

A sárba térdelve fektette le finoman a fakereszt elé a rózsát.

- Sajnálom, hogy nem tudtalak megmenteni. Szeretlek… - suttogta maga elé.

Az űr a szívében egyre nőtt, a válla rázkódott a zokogástól.

Lassan felállt és a ráragadt kosszal nem törődve beült a kocsijába és a kormányra dőlve lassan elapadtak a könnyei. Egy mély sóhaj hagyta el a torkát, majd a kulcsot elfordítva a motor duruzsolása elnyomta a gondolatait.

VÉGE

Az öröklét /1. rész/

Az öröklét

„Leszek egy emlék, amíg gondolsz rám.

Leszek egy akadály a felejtés útján.

Tarts meg, vagy dobj el, ahogy csak akarod,

Én csak egy ember vagyok, tűrök és hallgatok.

Ha lesz egy szív, mely érted dobban,

Őrizd és szeresd magadnál jobban!

Mert ki tudja, lesz idő, amikor fájhat a szíved érte,

De nem lesz a tiéd mégsem!"

A halvány fényben úszó kávézó nagy ablaküvegén az eső szüntelenül kopogott. A bordó, bőrülések többsége magányosan nyújtózott az egyszerű kis asztalokat körülfogva. Mivel kevés vendég volt csak egy pincérnő tevékenykedett mindössze.

Középhosszú, szőke, rózsaszín csattal összefogott haja, egyszerű farmere, egy kék hosszú ujjú blúza, és a fölött egy fehér köténykéje volt. Hetyke mellei meg-megrezzentek, ahogy forgolódott, finom lépteitől puhán ringó csípője kecsessé tette mozgását. Mosolyogva töltött kávét.

Az egyik bokszban ülő huszonhárom éves férfi szőkésbarna, göndör fürtjei alól mélybarna szemei néha idegesen tekintettek fel az ajtóra; erős arcéleit enyhe borostája kicsit tompította. Bal kezében mobilját szorítva a nyakán az ütőér lüktetett széles vállai és megfeszülő háta között. A sötétkék pólója alól kidagadó mellizmai fölött kissé viseltes dzsekijén csillogó esőcseppek szabálytalan és sűrű levegővételeitől legördültek. Fekete, kopott, simulós farmert viselt és jobb lábát gyors, szabályos ütemben rázta. Khaki, fűzős bakancsa sarka a fapadlón halkan dobolt.

Rövid idő múlva megcsörrenő mobiljára nézve felállt és némi pénzt hagyva az asztalán kisétált a sötét éjszakába.

Az autók lassan, rendezetten, míg az emberek rendezetlenül haladtak a céljuk felé. A járdán az esernyők színes kavalkádjában csak Ő nem igyekezett. Lakása felé haladva lassan sétált.

A dzsekijéről lepergő vízcseppek között volt néhány komisz, amelyek bejutva pólója alá a nyakától egészen a hasáig legurultak. Kirázta a hideg.

Az egyik sarkon befordulva, tompa puffanással valami neki szaladt. Reflexszerűen megtartva lenézett rá.

Smaragdzöld szempárral találkozott tekintete. A nő vörös, vállig érő, hullámos haja vizesen tapadt arára. Kapucnija lecsúszva a fejéről látni engedte gyönyörű arcát. Törékeny testét finoman tartva, lassan engedte el a férfi, majd tincseit arcából hátraigazította. Puha arcán végigsimítva elmosolyodott.

- Bocsánat. – hebegte a lány.

- Ugyan, semmi gond. – a férfi elbűvölve érezte magát.

Percekig álltak egymásra bámulva szó nélkül. A csendet a lány édesen csilingelő hangja törte meg:

- Nekem mennem kéne…

- Meg fog fázni. Meghívom egy teára. – egy lépéssel közeledve remélte, hogy nem kell még elválniuk.

- Köszönöm, de nincs rá szükség… hm… - fürkészte addigra már idegesen az utcát.

- Adam. Ne haragudjon, de elkérhetném a telefonszámát? Úgy gondolom egy teázással kiengesztelhetne, amiért majdnem fellökött.

- De azt mondta, hogy nincs semmi baj. – nézett értetlenül vissza rá a lány.

- Meggondoltam magam. – mosolygott kacéran.

- Rendben. – ment bele a nő. – A nevem Mina.

Egy tollat és egy papír fecnit előhalászva táskájából, az esőben kicsit nehezen, de végül leírva a számjegyeket a férfi zsebébe tűzte.

Adam a járdaszegélyhez lépve hangosat füttyentett és egy taxi állt meg előttük. Az ajtót kinyitva adott a sofőrnek egy kis pénzt, majd a már kocsiban ülő nő rá kacsintott. Adam szórakozottan ment fel a lakására, nem zavarva őt, hogy elázott.

Nedves ruháit felakasztva, a szárazakat a szennyes kosárba dobálva beállt a zuhanyból áradó víz alá. A forró cseppek végigfolyva testén csiklandozták az oldalát.

Az éjszakáját végiggondolva, elkomorult arccal ugrott ki a simogató vízsugár alól. A lakáson átrohanva, meg-megcsúszva szedte ki a dzsekijéből azt, amit keresett. A telefonszám kissé elmosódva, de olvashatóan állt a gyűrött papíron. Meztelenül rakta az éjjeliszekrényre, majd a zuhanyt befejezve, alsóját felvéve feküdt az ágyába. Mosolya nem fagyott le az arcáról, miközben Mina az utolsó gondolatait lezárva, szép álmokban dédelgetni kezdte…

Másnap reggel visszatérve a szürke hétköznapokba, ebéd után nem sokkal türelmetlenül tárcsázta a számot.

- Mina. – hallatszott lágy hangja a vonal túlsó végéről.

- Szia. Adam vagyok. Ráérsz esetleg most?

- Szia. – hosszú pillanatokon át csend volt a vonalban.

- Mina? – a férfi hangja bizonytalanná vált.

- Fél óra múlva a Vinnie’s megfelel? – a lány hangja rekedtes volt.

- Rendben. Ott találkozunk. – Adam arcára újra kiült a bárgyú mosoly.

Miután a vonal megszakadt, Mina alig húsz perc alatt készült el. Egy vajszínű póló és egy kék farmer mellett döntött. Sietve indult el a találkára kijelölt helyre. Odaérve meglátta partnerét és a kezében a vörös rózsát. A falnak támaszkodva lefagyott. Lábai nem mozdulva gyökeret vetettek az utcasarkon, ahol a kávézó állt. A bejárat előtt mosolygó férfi még nem vette észre őt, ezért gyorsan a falhoz ugorva igyekezett észrevétlen maradni.

Gondolatai a fejében cikáztak:

„Mit csinálsz Mina? Rózsával a kezében vár, mint abban a filmben az a jóképű színész. Adam is nagyon jól néz ki. A fekete farmer jól áll neki, bár az a mélyvörös póló kicsit szélesíti, még nagyobbnak tűnik tőle! Tűnj el innen! Mozdulj már! Nem lesz Happy End… neked ez nem jár! Hamarosan vége; eltűnsz és senki nem fog rád emlékezni. Nem teheted meg ezt vele! Annyira jó lenne mégis, csak egy kicsikét… érezhetném milyen, ha szeretnek, és végre megtapasztalhatnám, hogy milyen viszonozni a szerelmét valakinek.”

Abbahagyva az elmélkedést elindult a férfi felé, aki észrevéve őt mosolya szinte a füléig ért. A nő a gesztust viszonozva lépett oda hozzá.

- Szia. – köszöntek és nevettek fel egyszerre.

Adam a virágot átnyújtva figyelte, ahogy Mina szemét lehunyva szagolja meg azt. Finom, erős illata megtöltötte tüdejét.

- Köszönöm. – búgta édes hangon a nő.

A férfi szemét érintő mosolyával, tökéletes fogsorát elővillantva nyitott ajtót Mina előtt. Egy félreeső, de világos helyet választva foglaltak helyet.

- Miért pont ez a hely? – kezdte Adam a beszélgetést.

- Mindig ide járok. Tetszik, hogy otthonos. – vont vállat Mina.

- Mindig? – húzta fel egyik szemöldökét a férfi.

- Igen. Amióta ideköltöztem ez a kedvenc helyem. Mik a hobbijaid? – egyre jobban ellazult a lány.

A tearendelésről megfeledkezve beszélgettek másfél órán keresztül. A nap egyre gyorsabban haladt, bár még csak három óra volt. A hosszú beszélgetés közben Mina szemei könnybe lábadtak.

- Mi a baj? – kérdezte elkomorulva Adam.

- Sajnálom, de ezt nem tehetem veled. Köszönök mindent, de nem találkozhatunk többet. – a székről felemelkedve mondta.

- Mina! – emelte fel kissé a hangját.

Erre a nő lassan visszaereszkedett előbbi helyére. Kikerekedett szemmel nézett vissza Adam már-már fekete tekintetébe. Soha nem szóltak neki ennyire határozottan, dühösen.

- Mondd el, hogy miért!

Egy pillanatnyi habozás után belegondolt mennyire egyedül van. Előfordulhat, hogy Adam határozottsága tette, vagy Mina magánya, de megnyílt a férfinak.

- Három éve rákot diagnosztizáltak nálam. Nem segített sem a kemoterápia, a sugárkezelés és a sok kísérlet sem a modern gyógyszereikkel. – dühösen sóhajtott. – Áttétek keletkeztek a testemben és a betegség elterjedve teljesen a részévé vált minden sejtemnek. Miután két éve, a szüleim halála után ide jöttem Seattle a múltammá lett és New York a jövőm. Ez a város az otthonom, az orvosok vizsgálataira bejárva dolgozok és élem a kis életemet elzárva mindenkitől. Elméletileg két hónapja halott vagyok. – nevetett fel keserűen. – Nincs semmi esélyem. Feleslegesen harcolnál még te is értem, én már befejeztem. Sajnálom!

- Mindez tényleg szörnyű, de nem érdekel, hogy beteg vagy. Őrültség lesz, amit mondok, de én így érzem: Tegnap, ahogy az eső az arcod simogatta, én is érinteni akartalak. Ahogy a lámpa fénye megtört a bőrödön, mintha egy angyalt láttam volna. Abban a pillanatban már tudtam, hogy te voltál mindvégig, akit kerestem, és mindig is te leszel az. Tudom, mennyire furcsa ez, meg érzelgős is, de igaz.

Mina lefagyva, egy szót sem tudott szólni. Ott ült szemben a férfival, akiről mindig álmodozott, de csak nézett rá. Adam pedig folytatta:

- De rád bízom a döntést. Kisétálsz azon az ajtón és ígérem, soha többé nem kereslek, vagy most megrendeljük azt a teát végre, és nem moccanok mellőled a legutolsó percedben sem.

Habozás nélkül, mosollyal az arcán válaszolt:

- Szeretem a fekete teát.

Mintha a beszélgetés azon része el sem hangzott volna kortyolgatták italaikat és meséltek magukról.

Öt óra fele léptek ki a kávézó ajtaján. A Nap gyengéd sugarai táncoltak a novemberi szélben, az árnyékok közt cikázva.

Alig négyutcányi séta után Mina lakásához érve álltak meg a lépcsőház bejárata előtt.

- Köszönök mindent. – mosolygott őszintén a lány.

- Én köszönöm. - Adam zavarban volt. – Valamit el kell mondanom, arról, amit mondtam…

- Tudom. Én is láttam már párszor a filmet.

Adam kicsit lepődötten állt egyik lábáról a másikra. Egyszerre nevettek fel.

- Sajnálom, nem jutott jobb szöveg az eszembe. – bocsánatkérőn rándította meg a vállát.

- Ugyan! Még senki nem mondott nekem ilyen szépet.

Adam megvárta míg Mina eltűnik az ajtóban és hazaindult.

Otthonában az ágyra dőlve nézett tévét, de nem figyelt oda. Csak arra tudott gondolni, hogy mekkora ostobaság volt egy ilyen régimódi trükkel próbálkozni.