Az öröklét /2. rész/

Eljött a december és Mina szeretve volt és igazán szeretett. Adam kedves volt vele, bár mindkettejük makacssága miatt voltak vitáik. A végzetes napon is dühösen váltak el…

Egy parkban sétáltak. Mina keze Adamével együtt a férfi zsebében pihent. Hallgatták, ahogy a friss hó ropog a lábuk alatt. A csendet Mina törte meg a megszokott kérdéssel:

- Mit szeretsz bennem?

- Mindent. Miért? – Adam tudta, hogy ebből veszekedés lesz.

- A betegségem is? – kezdte Mina újra.

- Nem szeretem, hogy beteg vagy, ezt tudod jól. – idegesen húzza fel a szemöldökét.

- Akkor miért vagy velem?

- Mert téged szeretlek! – csattant fel. – Betegség ide vagy oda, te pedig tudod ezt jól! Hányszor kell még elmondanom?

Megtorpanva fordította magával szembe és Mina szemébe nézett. Adam tekintetében a szerelem mellet a harag lángolt, míg Mina zöld tekintete bizonytalanul csillogott.

- Jobban szeretnéd, ha egészség…

- Ebből elég legyen! – szorítja meg Mina kezét. – Értsd már meg végre: SZE-RET-LEK! – tagolta dühösen. - Mi olyan felfoghatatlan ezen? Az öröklét sem választhat tőled el, ígérem. – a hangja megenyhült.

- Egy idő után úgyis elmész, miért ne tennéd meg… - Mina elcsukló hangját heves köhögés követte.

Arca kipirult, kezeit mellére szorította. Egész testében rázkódva egyre kevesebb levegőhöz jutott, tüdeje fájt, égett. Tekintetében félelem és pánik tükröződött, mielőtt szemhéjait összeszorította.

Adam elkerekedett szemmel nyúlt a zsebébe és remegő kézzel vette elő mobilját a mentőket hívva.

Mina apró testét felemelve szorította melléhez és rohant a park kijárata felé. Kisvártatva már úton voltak a legközelebbi kórház felé.

Szerelme vért köhögött fel, de a roham enyhült, amikor az oxigénmaszkot ráerősítették.

Adam a váróban sétált fel-alá, míg meg nem jelent egy idősebb férfi és Mina hozzátartozóját kereste.

- Nincs magánál és gyenge. A rák miatt a tüdeje összeomlott. Az állapota most stabil, de nem biztos, hogy…

Az orvost félbeszakítva suttogott Adam:

- Bemegyek hozzá. Nem hagyom, hogy felébredjen.

Az orvos sóhajtott és beengedte Mina szobájába.

A lány mellett több beteg ember is feküdt, de velük nem törődve rogyott le a kedvese ágya melletti székbe. Kezét kezébe fogva figyelte őt.

Mina mellkasa lassan emelkedett, bőre sápadt volt. Gépek robaja adta tudomására, hogy még él. A lélegeztető ijesztő csöve a lány szájából kiállva pumpálta a tüdejébe a levegőt a szívdobbanásai ritmusára. Adam aggódva merült álomba.

- Adam.  – suttogta elhaló hangon Mina.

- Nyugalom kicsim. Itt vagyok, és nem megyek el.

- Sajnálom. Szeretlek. – Mina ereje fogytán volt, újra a nehéz sötétségbe süllyedt.

- Én is…

Figyelte a lány arcát. Kifejezéstelen, hideg és sápadt. Hüvelykujjával finoman simogatta a kezét. Lassan őt is körülölelte a nyugtalan álom.

Éles sípolásra ébredt. Hirtelen felállt.

- Segítsen valaki! - a hangja visszhangot vert az esti folyosón.

Hamarosan orvosok özönlöttek be a szobába, de már csak a halál beállta miatt sürögtek.

- Mentsék meg! Csináljanak már valamit! Az ég szerelmére, segítsenek már! – zokogva próbált Mina közelébe jutni.

A kezét csak súrolta ujjaival, amikor két nagydarab férfi lefogta és kivitte. Adam fájdalomtól eltorzult arccal próbált kiszabadulni a szorításból sikertelenül…

A temetés átlagos volt. Üres szavak, a szüneteket egy-egy sóhaj töltötte be. Mina kezelőorvosai és ismerősei voltak csak ott, Adam tudta, hogy kevesen lesznek, de még így is meglepődött a csekély létszámon.

Fáradt volt és elkeseredett. Miután vége lett, mindenki a barna, nyitott koporsóhoz ment és halkan mondott valamit. Adam lépett oda utoljára, titokban végigsimított Mina jeges és merev arcán.

- Tudom, hogy hiába várom, hogy felébredj. – suttogta. . Tudom, hogy vége, nincs tovább. Szeretlek Mina, még mindig, látod? Hogy is látnád… Sajnálom… hiányzol Mina. Kérlek, mondd, hogy ez egy vicc. Mondd, hogy csak egy rossz álom, egy ostoba próbatétel… - a lány mozdulatlan. – Szeretlek. – utoljára mosolyt erőltetett az arcára.

Kint esett az eső. Hatalmas cseppek hulltak az esernyőkre tompa koppanással; még az ég is könnyezett.

Az emberek siettek haza, menekültek a víz elől. Csak Adam állt, lábai előtt az ázott föld, kezében egy szál vörös rózsa, ami Mina kedvence volt.

Esernyőjét összecsukva szorította össze szemeit és az aláhulló, kövér cseppek felé fordított arccal engedte könnyeit az esővel keveredni. A hideg víz eláztatva őt bőrén siklott le szaporán.

A sárba térdelve fektette le finoman a fakereszt elé a rózsát.

- Sajnálom, hogy nem tudtalak megmenteni. Szeretlek… - suttogta maga elé.

Az űr a szívében egyre nőtt, a válla rázkódott a zokogástól.

Lassan felállt és a ráragadt kosszal nem törődve beült a kocsijába és a kormányra dőlve lassan elapadtak a könnyei. Egy mély sóhaj hagyta el a torkát, majd a kulcsot elfordítva a motor duruzsolása elnyomta a gondolatait.

VÉGE