Túlvilági szerelem /III. fejezet/

III. Fejezet

Victoria idegesen ébredt. Tekintetét körbehordozta a naptól halványan megvilágított szobáján. Lassan felállt az ágyáról és elment alaposan lefürödni. Haját feltűzte, nehogy beleérjen a vízbe.

Miután felöltözött és megállapította a tükörben, hogy tökéletesen fest, a sötét folyosókon lassan haladva előre a hallba ért, ahol már a kandallóban ropogott a tűz.

A hatalmas, téglalap alakú asztal meg volt már terítve öt főre. Anyja az ebédért igazán kitett magáért.

Elisabeth ruhája égszínkék volt. Alakját kiemelte és fiatalította az arcát. Barna haja fonott kontyba emelve tarkójára tapadt és zöld szemei kipihenten mosolyogtak lányára.

Apja lépett be szigorral arcán. Öltönye hivatalos hangsúlyt adott az amúgy is komoly, erős férfinak. Emilio szemét forgatva nézett lányára.

Victoria elfordult tőlük és megnézte az ültetést, amit anyja készített.

Emilio és Elisabeth az asztal két szélén foglaltak helyet, egymással szemben. Anyja mellett Victoria és mellette Conrad. Végül Victoriával szemben foglal majd helyet Domingos.

Egy almát evett meg gyorsan reggeli gyanánt. Éppen alig mosta meg a kezét, már kopogtak.

Emilio a helyén ült, lányára lenézően tekintett, Elisabeth pedig a konyhában sürgött-forgott, így kénytelen volt Victoria az ajtó irányába indulni.

- Akkor majd én kinyitom. – sóhajtott és utoljára gyűlölettel nézett apja szemébe.

Újabb dörömbölés, de az utóbbi sokkal erőteljesebb és türelmetlenebb volt.

- Nyitom már! – zsörtölődött inkább magának.

Az ajtót kinyitva egy furcsán grimaszoló férfit látott az ajtóban.

- Maga meg kicsoda?! – bukott ki a lány szájából.

Az idegen meglepetten felhorkant. Pár lépést hátrált, majd meghajolt.

- Domingos de Carvalho a becses nevem, asszonyom. – nyúlt Victoria keze felé.

Mivel szülei nem figyeltek, tehetett egy apró „gesztust” a férfi felé, hogy leessen neki, nem kell ide, így hátra lépett, elkapva kezét és hang nélkül betessékelte.

Victoria az ajtón kívül meglátta közeledni kedvesét.

- Conrad! – ki lépett az ajtón majd türelmetlenül várta meg, míg szerelme a teraszra ér.

Conrad ahogy az illem diktálta meghajolt, majd kezet csókolt. Victoria elfogadva a kézcsókot egy könnyed pukedli után felnézett Conrad ragyogó kék szemeibe. Fejét felfelé fordította majd lágy csókot váltottak egymás közt.

Távolságot tartva mentek be. Domingos már ült. De nem azt a helyet, amit kijelölt neki anyja. Egyenesen Conrad terítéke elé ült. Mosolyogva várta, hogy leüljön mellé Victoria, de helyette megterített magának Conrad mellett és ott foglalta el a székét.

- Na de Victoria! Az nem a te helyed! – rivallt rá apja.

- De az úr sem a kijelölt helyére ült! – nézett dühösen a két férfira.

Majd elkezdődött az ebéd. Érezhető volt a feszültség, apja, lánya és Domingos között. De az is tapintható volt, hogy az egymás mellett ülő pár mennyire szeretik egymást.

Conrad szó nélkül evett, mellette Victoria ragyogott akárhányszor szerelmére nézett. Anyja és apja kerülte egymás tekintetét, Domingos meg le nem bírta venni a szemeit Victoriáról.

Victoriát egy idő után már nagyon zavarta. Idegesen a férfi szemébe bámult. Az pedig gonoszan elvigyorodott.

- Ne bámuljon már rám, mintha nem látott volna embert! – bukott ki belőle.

Apja rögtön felállt és lánya karjába markolva elcibálta a távolabb levő könyvtári részbe.

- Elegem van belőled! Ilyen udvariatlanul viselkedni csak te tudsz! Azt hiszem nem így neveltünk! Most kimész, és bocsánatot kérsz az úrtól! – lassan, tagoltan mondta el parancsait.

Victoria nem felelt, csak arcon köpte és kiment.

- Domingos úr! Akár spórolhat is az idővel, nem fogok magához menni. Nyugodtan távozhat is! – mutatott az ajtó irányába.

Anyja nem nézett lányára. Tányérján a borsót görgette ide-oda.

- Nem fogok elmenni! Az apád megígérte nekem, hogy magácska hozzám jön és nincs vita! Te csak egy szajha vagy a sok közül, aki azt hiszi, van joga! De nincs! Velem kell jönnöd és kész! Sok mindent elnéztem ma neked, és nem akarok üres kézzel elmenni! – állt fel idegesen.

- Nem beszélhet így róla! – kiabálta el magát Conrad.

Mély hangja határozott volt és még anyja is felkapta rá a figyelmét. Apja már addigra az ajtóban állt.

- Nem-e? Az enyém ez a lány és nem szólhat bele!

Conrad rögtön felállt és nekiugrott Domingosnak. A verekedés nem sokáig tartott, Conrad állt nyerésre, amikor Emilio mindkettejüket külön irányba lökte. Conradot egy mozdulattal egy székre ültette, Domingos a falnál állt meg. Apja lánya karját elkapta és mélyen a szemébe nézett. Tekintete riadt volt.

Conrad felé fordult Victoria nem törődve apjával.

- Tudod, hogy mennyire szeretlek. De magad is észrevehetted, hogy mától mindennek vége. – hangja elcsuklott.

Könnyeik folytak. Fájdalmasan, mohón és szenvedélyesen csókolták egymást, nem figyelve a külvilágra.

- Sajnálom Victoria. Bárcsak ne így gondolnád. Örökké szeretni foglak. – könnyeit magába fojtva sétált ki az ajtón.

Domingos ekkor eszmélt csak fel. Emilio felé ütött, aki kitért és állon verte. A kissé megszédül de Carvalho végül félve megfutamodott egy hanyag legyintés kíséretében. Elisabeth felállt, mellkasát fogta.

- Kicsim! Tudod, hogy szeretlek, és nem akarom ezt, de nem tehetek mást, minthogy újra bezárlak.

Victoria gondolkodás nélkül az északi torony felé rohant. Szülei utána, nehogy megszökjön, mert ellenszegült, ami az egész család számára szégyent jelent. De nem tudtak az északi szárnyba bejutni. Lányuk nyomába értek, amikor az bezárkózott a toronyszobába, ahova be szokták zárni büntetésből.

Emilio dühösen verte az ajtót, majd nehezen berúgta. Mindketten megdermedtek, mikor meglátták egyetlen lányukat az ablakpárkányon álldogálni.

- Sajnálom anya! Szeretlek, de nem fogom hagyni, hogy örökre bezárjatok. Szerintetek szégyenteljesen viselkedtem, de csak szerelmes voltam. Nem fogok olyan lenni, mint te. Soha! – zokogásban tört ki.

- Kicsim! Ne tedd ezt velem! Kérlek, gyere le onnan! – könyörgött anyja is sírva.

Apja egyszerűen meghajtotta fejét, majd kihátrált az ajtón.

- Ne is törődj vele! Ketten elmegyünk innen messzire, és boldogok leszünk! Conrad is jöhet! Csak gyere le kislányom! – zokogott anyja tovább.

- Szeretlek anya! De már semmi sem segít rajtam. Felejtsd el, hogy éltem bármikor is!

- Nem tehetem. Hiszen az én vérem vagy!

- Tudom…

Victoria zuhanni kezdett. Még utoljára zokogó anyja felé kiáltott:

- Örökké a kislányod maradok!

Anyja próbálta elkapni, de túl késő volt, lánya eltűnt a végtelen sötétségben.

Elisabeth napok múlva lánya elvesztésének fájdalmába belehalt, Emilio pedig magára maradva öregedett meg. A szülők csak akkor vették észre mit tettek, amikor egyetlen gyermekük darabokra szakadt holttestét megtalálták a sziklákon. Nem lett volna szabad egyiküknek sem így viselkednie.

Victoria pedig az északi szárnyat örökké uralta, nem hagyta magára apját, bár nem reagált Emilio, de tudta, hogy Victoria itt van a falakban, a képekben, a szobákban. A bűntudat pedig emésztette, míg végül egy éjjelen követte feleségét a messzi távolba.