Angyalok háborúja /Harmadik fejezet/

HARMADIK FEJEZET

Kate egy ágyban ébredt. Nagy volt, meleg és puha. Ahogy körülnézett, látott mindkét oldalán egy-egy éjjeli szekrényt. Az ággyal szemben könyvespolcot, és azon az oldalon még két ajtót vélt felfedezni. Jobbról a bejárati ajtó nyitva volt és egy hófehér kutya szaladt be rajta.

Nagytermetű állat, a szőre hosszú, fehér és furcsa mód a szeme is ugyanolyan világos volt, mint a bundája. Rögtön felugrott az ágyra és elhelyezkedett közel Kate-hez.

Az erkélyajtó bal oldalt volt, amin a függöny hirtelen szétnyílt és a fény a szobába özönlött.

Lassan felállt. Végignézett magán és felfedezte, hogy ugyanaz a ruhája van rajta, amit a harckor viselt. Hatalmas fájdalom hasított a szívébe.

Az ajtót nagyobbra nyitotta és kiszaladt az erkély közepére. Mélyet sóhajtott. Úgy érezte, hiba volt eljönnie.

Szárnyai a hátát majd szétfeszítették. Ideges volt, nem is tudta pontosan miért. Talán mert ott hagyta Nora-t Lutherrel, vagy, hogy nem ölte meg azt a férget.

Hangos robajjal nyíltak szét szárnyai. Tollai a szélben hevesen hullámzottak. Elrugaszkodott és csakúgy szelte felfelé a levegőt. Az ég azúrkéken terült szét körülötte, a selymes felhők körülölelték őt és simogatták szárnyait.

Abban a pillanatban megdermedt. Alatta egy hatalmas kastély terült el. Téglalap alakkal zárt be egy parkot, míg körülötte kisebb épületek álltak. A fák zöldek voltak. Leveleiket csak a szél mozgatta, némely ágon apró mókus ugrált.

-         Tehát ez lenne az a bizonyos hely amiről Nora beszélt. – mormogta magának.

Hirtelen kopott barna szárnyú, idősebb férfiak jelentek meg, furcsa botokkal hadonászva.

-         Nem szabad itt tartózkodnia! Nem kapott engedélyt elhagyni az iskolát!

-         Hogy mit? Miről beszél maga meg?

-         Meg kell kérnem rá, hogy fáradjon velünk. Ha ellenáll, jogunkban áll erőszakot alkalmazni.

Kate megijedt. Nem tudta mit tegyen. Irgalmatlan tempóban zuhanni kezdett.

-         Ez meg mit csinál?!

-         Szerintem többet kellene edzened öregfiú!

-         Annyit edzek amennyit te!

-         Gyerünk! Ne hagyjuk meglépni!

A férfiak utána repültek. Kate sebességének a felét is alig bírták tartani, mikor hirtelen egy fiú robbant ki az egyik ajtón.

Azonnal utolérte az ismeretlen Kate-t. Az még gyorsabban száguldott a házak között. A széltől, amit ketten kavartak az ablakok remegni kezdtek, némelyik kitört és a szilánkok homokként szaladtak össze.

Kate váratlanul megállt. A levegőben egyenletesen tartotta magát, pontosan annál az erkélynél, ahonnan eljött.

Tekintetét a másikéba fúrta.

 A fiúnak mélykék szemei voltak és fekete szárnyán a tollak kéken ragyogtak. Mindössze egy térdnadrág volt rajta. Felsőteste kidolgozott volt és napbarnított. Arcán jól tükröződött a harag és a meglepetés. Haja sötét és göndör volt. Fürtjeit a szél borzolta. Néha egy tincs a szeme elé szaladt és olyankor erősebben csapott a szárnyával, hogy megigazítsa.

Kate-t hidegen hagyta a fiú látványa. Rögtön támadni kezdett. Eleinte csak energia gömbökkel dobálózott, majd forgásba kezdett.

Akkor Ora gyorsan a szárnyaiba kapott és megállította, még mielőtt butaságot tett volna.

Kate zuhanni kezdett, de barátja idejében elkapta és vitte vissza az erkélyre.

Kate sebzett szárnyait megmozgatta, majd háta mögé húzta. Ingerülten sétált vissza az idegen szobába, maga mögött húzva erős végtagját.

A szobában addigra három nő is nyüzsgött. Kate félrehúzódott a sarokba, leült, térdeit felhúzta és átkarolta.

Amikor már zavarta, hogy többször ránéznek, szárnyait maga köré vonta és kizárt mindent és mindenkit.

Ora igyekezett beférkőzni mellé újra kutyaként, de sajnos nem sikerült neki.

Kate gondolatban újra otthon járt. A puha fűben sétált, a fákat nézte, ahogy ide-oda hajlongnak, és egymásnak súgva mondják el titkaikat. Madarak sikoltva versenyeznek a széllel, bokrok mögött egy-egy állat elszalad.

A ház érintetlen, Nora az ablakból lesi őt, mit csinál. Arcára kiül a mosoly, mikor látja, hogy egyetlen lánya a lila orgonák között boldogan nevet.

Kate késő délután ébredt fel az ajtócsapásokra. Szárnyain a sebek égtek, de nem figyelt rá. Sokkal érdekesebbek voltak a hangok, amik odakintről szűrődtek be hozzá.

Az ajtóhoz osont és arcát elfordította, hogy jobban halljon.

-         Uram, az idegen újra ki fog szökni és akkor ki tudja, hogy Nicolas ott lesz, hogy megállítsa vagy nem?! Újra javaslom, zárjuk be!

-         Nem! Isidro értsd már meg, ő itt vendég és nem fogoly! Annyi az egész, hogy valakinek be kéne mennie hozzá és elmagyarázni neki mi is ez a hely. Csak azért támadta meg a fiam, mert fenyegetve érezte magát.

-         És az az alakváltó? Vele mi legyen?

-         Vágják le. Nincs rá szükség. Csak útban lenne, fogalmam sincs, miért van ez itt.

Láncok csörgését hallotta kintről.

Az ajtót feltépve látta, ahogy két férfi súlyos láncok végén húzza Ora-t.

-         Üdvözlöm itt nálunk a…

-         Fogja be! Engedjék el vagy az egész helyet a földdel teszem egyenlővé!

-         Ugyan már! Egy kártevő! Csak leleplezne minket az embereknél.

-         Ő a barátom! Azért van itt, hogy vigyázzon rám. És én azért vagyok, hogy rá vigyázzak. Vagy elengedi, vagy megölöm magát is és ezt a nyomorult patkányt is!

Kate a hegyes orrú, kopaszodó férfira mutatott, akit Isidro-nak vélt.

A férfi intett és Ora szabad lett. Kate csak akkor vette észre, nem is kutya, hanem farkas bőrbe bújt Ora. Kecsesen mozogva Kate lába mellé ült és várta, mit tesz barátja. Egyszerűen megfordult és a szoba felé vette az irányt. Még az ajtóból visszakiáltott:

-         Szerintem sokkal egyszerűbb, ha egy vendéget több kedves ember fogad, mint egy sem.

A szobában volt egy fürdőszoba, a könyvespolc mellett, jobbra nyílt az ajtaja.

A nagy kádat félig engedte vízzel, levette tépett, fekete trikóját és a kellemesen meleg vízbe mártotta. Jobb szárnyát finoman lemosta, majd így tett a ballal is és miután fertőtlenítette sebeit, bekötözte azokat.

Miután ellátta fájó tagjait, ő maga a zuhany alá állt és lemosdott. Egy törölközőt maga köré csavarva ment ki a fürdőből.

Nedves, fekete haja nyakához tapadt. Nyugodtan sétált a gardróbhoz és vett ki ruhákat. Haját feltűzte, míg öltözött. Már a kék rövidnadrágot gombolta be, amikor mögüle sóhajt hallott. Készen bármire, megfordult. A fiú nézett vele farkasszemet, aki megállította. Az rögtön illemből elfordult.

-         Ne haragudj. Nem leskelődni jöttem.

Kate felkapta a fehér trikót és türelmetlenül ment ki a fiúhoz az erkélyre.

-         Mit akarsz?

-         Csak érdekelt jól vagy-e azok után, hogy elkapott az alakváltó.

-         Jól vagyok. Ora nem szándékosan tette, téged védett meg.

-         Ugyan mitől? A forgástól? – mosolyodott el gúnyosan.

-         Attól, ami a forgást követte volna.

-         Még soha nem láttam hasonló támadást.

Kate lehajtotta a fejét. Szédülni kezdett, majd térdre esett.

A fiú mellé ugrott és próbálta felállítani, sikertelenül.

-         Mi a baj?

-         Hagyj magamra, kérlek.

-         Nem! Segítek, miután én okoztam ezt.

-         Takarodj!

Kate hangja a fák közt futva dermesztett meg mindent.

A fiú meglepetten távozott. Akkor Ora ült le elé.

„Mit művelsz?”

„Nem tudom. Szédülök, a fejem majd szétrobban, és nagyon félek!”

„De mégis mitől?”

„Ora! Nem érted igaz? Haza akarok menni! Az otthonomba, ahol tudom, hogy Nora biztonságban van! Nem akarok itt lenni, ahol a környezet más, a levegő durva és az emberek, kedvük szerint döntik le a körülöttük lévő emberek lelkivilágát!”

„Ugyan már! Ne beszélj zöldségeket!”

„Ha nem hozol el, megmenthettük volna! Ha nem születek meg…”

„Elég ebből! Nyugodtan hibáztass engem mindenért, de ne magadat! Meg kellett születned, különben ez a világ sem létezne, ahogy a hőn áhított otthonod sem! Ha Nora velünk jön, Luther követ minket és porig rombolja ezt a világot, csakhogy megtaláljon téged! Hidd el, ami most van, még menthető, ha ez sem lenne… nem lenne semmi sem!”

Kate könnyei hullani kezdtek. A csend percekig fent állt, ami egy örökkévalóságnak tűnt.

„Sajnálom! Bocsáss meg azért, amiért elhoztalak mellőle. Ne haragudj, hogy megsebeztelek. Sajnálom Kate! Könyörgöm, büntess meg, ölj meg, de ne hallgass tovább! Üvölts, tombolj, dühöngj, csak kérlek, mondj már valamit!”

„Mit akarsz tőlem?! Mit mondjak?! Mit csináljak?! Elegem van ebből az egészből! Azt sem tudom mi miért… van… a maci! Ez az! Abból megtudom, mit kell tennem!”

„Halványlila gőzöm nincs, hogy mit hordasz össze nekem, de úgy sejtem, meg fogom tudni.”

Kate berohant a szobába, feldúlta azt, de sehol nem találta a bőröndjeit. Kopogtak.

-         Nyitva van. – kiáltott.

-         Elnézést kérek. Úgy gondolom, itt az ideje bemutatkoznom. – a férfi lépett be, aki Isidro mellett volt.

-         Igen, persze, de nem látta a poggyászaimat?

-         Sajnálom, de nem. Lehetséges, hogy elkeveredett.

Kate leült az ágyra és intett a férfinak, hogy helyet foglalhat.

Ora Kate lába mellé feküdt és kíváncsian figyelte az eseményeket.

-         Az én nevem Dexter. Az intézmény jelenlegi igazgatója vagyok. Ezt a helyet örököltem, a családom már évszázadok óta fenntartja és irányítja, védelmezi a diákokat, tanárokat. Ez egy iskola, ahol meg tanulhatják kezelni az emberi helyzeteket, a képességeiket elrejteni, vagy használni. Azt szeretnénk, ha itt tanulna ön is és beilleszkedne.

-         Én Katelin vagyok. Mondja, maga mennyit tud a világomról?

-         Sajnálom, de semmit. Mi egy semleges zónában fekszünk, ahová általában angyalok jönnek, de egy bőrszárnyú is vendégeskedik közöttünk, már igen hosszú ideje. Így bármiről is legyen szó, bennem bízhat.

„Ora, igazat mond? Tiszta?”

„Igen, benne bízhatsz! Itt nincsenek Birodalmiak… Szerencsére, ez egy biztonságos hely!”

-         Mondja, Dexter, segítene megtalálni a csomagjaimat?

-         Hát persze! Nos, kérem, kövessen. Valószínűleg a gépházban megtaláljuk a gondnokot és nála a poggyászait. – barátságosan mosolygott és az ajtót kinyitotta Kate előtt.

Biccentve köszönte meg. Ora a lány lába mellett lépkedett. Bundája lágyan hullámzott, ahogy izmai megfeszültek minden lépésnél. Fejét magasan tartva figyelte a körülötte lévő barátságos, krémszínű falakat.

A folyosó hosszúnak bizonyult, a végén egy lifttel és mellette egy lépcsőházzal. A liftbe beszállva halk, lágy és dallamos zene szólt. Kate bizalmatlan volt még akkor is, de igyekezett, legalább az igazgatóban nem kételkedni. Ora feszengett, ahogy nézte Kate néha ökölbe szoruló kezeit.

-         Megérkeztünk.

Az ajtók szétnyíltak és ők kiléptek egy hatalmas terembe. Mindenfelé csövek futottak a falakon, gépek hangos, szabályos morajlása rezgette a levegőt. Egy ismerős férfi furcsa nyelven kiabált miközben csavarkulccsal egy gép felé igyekezett.

-         Isidro! – kurjantott Dexter.

Hangja a gépzaj felett szállt, az egész terem beleremegett.

-         Igazgató! És te! – lelkesedése alábbhagyott, mikor Kate-t meglátta.

-         Nem tudsz csomagokról, amik még Katelin előtt érkeztek?

-         De igen uram, a sarokba rendeztem őket, nem tudtam hova rakni. Még nem néztem át, de…

-         Vissza kéne szolgáltatni kedves vendégünknek, ugyanis az övé.

-         Máris, uram.

Isidro egy pillanat alatt megfordult, kezeiben pár poros bőrönddel.

-         Köszönöm. – vette el a férfitól Kate.

Dexter mosolyogva fordult meg és indult a kijárat felé. Kate határozott léptekkel követte, majd ahogy lejöttek, úgy mentek fel.

-         Katelin, remélem, megengedi, hogy pár tudós kivizsgálja.

-         Azt hiszem… Lehet róla szó…

-         Köszönöm. Addig abban a szobában marad, amelyikben ébredt. Hamarosan a kollégiumunk egyik szobáját megkapja. Mivel eddig nem bizonyult túl barátságos angyalnak, egy tanár szobáját kapja, kérem, ne sértődjön meg. Ha esetleg felengednek a kedélyei, akkor áthelyezhetjük szobatársakhoz, de ha mégsem szeretné, egyedül maradhat.

-         Köszönöm.

Kate a szobában a sarokba helyezte a táskákat, majd leült az ágy szélére. Hamarosan fehér köpenyes, szemüveges emberek szállták meg a helyiséget. Dexter távozását követően a szobában fények gyúltak és elszigetelték a szobát.

Két-két erős férfi állt a kijáratokhoz, majd a nők kedves mosolyok között láttak munkához.

Minden mozdulatukat követte Kate és Ora is. A doktornők bármit tettek óvatosan tették és magyarázattal.

Először arcát vizsgálták, majd lassan vetkőztetni kezdték. Hamarosan fehérneműben állt, miközben gépek tapogatták le bőrét, vizsgálták vérét, vérnyomását, cukrát. Miután minden furcsa és hideg vizsgálattal készek lettek és felöltözött, megkérték, hogy a szárnyait, amit a sérülések miatt nem igazíthatott bőre alá, így mindvégig ott volt maga mögött, nyissa szét.

Óvatosan tette, amit kértek, szárnya körülölelte a falakat és felborított egy szekrényt. Az őrök teljesen a falhoz szorultak, majd csodálkozó pillantások közepette neki kezdtek.

Tollait a tövétől a végéig megvizsgálták, minden résznél egyet. Erőnlétét itt is felmérték, majd sebeit furcsa krémmel lekenve, azonnal meggyógyították. Jobb lett, mint újkorában.

Kate mindezt idegesen hagyta. Majd bőre alá húzva szárnyait elrejtette.

-         Az értékei magasan az itteniek felett vannak. Talán még Nico…

-         Hallgass, ezt majd a Laborban megbeszéljük! – szakította félbe egy szőke, rövid hajú, idősebb nő a másikat.

A félbeszakított nő távozott utoljára. Vörös, göndör haja a fenekéig leért, alakja tökéletes volt és arca szeplős, szeme barátságos zöld.

-         A nevem Anna, én vagyok a melléd kirendelt Védő. Hamarosan találkozunk, de most lent van dolgom, a Laborban. Addig is, viszlát, kedves.  – csípője kecsesen mozgott, ahogy kilibbent az ajtón.

Kate az ágyon elterült. A falat bámulva merengeni kezdett. A macin járt az esze. Tudta, hogy ott van, egy karnyújtásnyira mellette, de nem merte kinyitni. Mi van, ha olyat talál benne, amiről nem akar tudni? Felült és a bőröndöt kezdte nézni, amiben a plüss lapult.

-         Mikor nyissam ki? – tette fel magának a kérdést hosszú idő után.

-         Kivel beszélgetsz? – lépett be magabiztosan, mosolyogva Anna.

Kate az órára pillantott, nem hitte el, hogy egy órán keresztül képes volt nézni egy táskát a sarokban. Nem tudta mit mondjon.

-         Ugyan! Azt szeretném, ha nyílt és őszinte lenne a kapcsolatunk. Te vagy az első lány, aki mellé kirendeltek. Olyan izgatott vagyok a közös munkánkon. Azt hiszem, jobb, ha elárulod a neved, először. – mosolya széles volt, arcára pír ült ki.

-         Tudja a nevem. Miért kérdezi? – mondta egyhangúan Kate.

-         Tudod, szeretnélek megismerni, de úgy látom, nem vagy túl…

-         Barátságos, igen, tudom. Már mondták.

Anna mosolya eltűnt, lehorgasztotta a fejét és gondolkozott. Nem tudta mit mondjon, amitől a lány megbékél vele.

-         Nézd! Őszinte leszek veled. Nem érdekel, mi a múltad, ha készen állsz rá és szükséges, elmondhatod. Nem érdekel, hogy hányan mondták azt, mennyire nem vagy barátságos. Nem az a baj, tudom, idegen minden és azért vagyok, hogy a kérdéseidre válaszoljak, vigyázzak rád és elkalauzoljalak. Szeretnélek megismerni, de nem megy, ha minden ajtót bezársz magad körül. Csak egy ajtót nyiss ki, vagy küldj el. Tényleg, fogalmam sincs, mit mondjak. – nevetett fel keserűen.

-         Ez megteszi. – nézett Anna szemébe először Kate. – A nevem Katelin. Sajnálom, ha megbántottalak. Igazad van. Nos, akkor mivel kezdjük a kalauzolást?

-         Köszönöm. Akkor, induljunk az állandó szállásod felé!

Mindketten felvették a táskákat és elindultak a kollégium felé.

Luther dühében egyre csak tört-zúzott. Körülötte már minden romokban hevert, de még így sem találta meg a lányt. Tanácstalanul túrt bele a hajába két kezével és nézett körül újra villámló szemekkel.

-         Te semmirekellő! Hol bujkálsz, cafka? – ordította a csendbe.

Miután végzett a házzal, átkutatta a környező erdőt, még a legkietlenebb helyekre is benézett, de tudta, a lányt nem itt kell keresni. Érezte, hogy egy nagyobb és rejtettebb dolgot kell keresnie, noha még sejtelme sem volt a pincebeli Kapuról.

Mindeközben Nora a tömlöcön kénytelen volt osztozni. Néhány kiore beosont egy résen és ocsmány kinézetükkel pofátlanul közel merészkedtek hozzá.

A kiore egy féreg, rágcsáló. Bármilyen résen beszuszakolja magát, csak mert hajtja a kíváncsiság. Szőrtelen teste egy fekete, buzogányszerű tapogatóval kezdődött és egy hosszú, csontfarokkal ért véget. Füle csonkként hatott vörös, dülledt szemei mögött. Étlen-szomjan túléli akár egy hónapon keresztül is. Igénytelen és rettentően mocskos élőlények.

Nora lábai kinyújtva pihentek, háta a kőfalhoz nyomva, kezei és szárnyai oldalt kifeszítve. Arca kifejezéstelenül dőlt bele egy mélyedésbe.

Ételt és italt kapott, keveset, de jó minőségűt, ennek oka talán az Úr rajongása még mindig iránta, vagy lehetséges az is, hogy minden foglyot így tartanak.

Lépések zaja hallatszott a sötét folyosóról. Hangos kulcscsörgés után egy hatalmas Őr jelent meg.

Az Őrök egy szabályrendszerre betanított, kaitiaki családokból származó egyedek. A Létezés óta élnek alárendeltek, ők a kaitikai-k azaz az Őrök. Az uralkodó befolyása alatt állnak és az ő szabályaik szerint élnek és bármi áron megvédik az általuk igaznak vélt szabályzatot, ez pedig a Rendszer. Szemük vakító fehér és lélekkel táplálkoznak, de csak halálraítéltekét, akik hazudnak nekik és a szabálysértőkét ehetik meg. Ez jelentősen korlátozza őket. Ha egyszer felborul a Rendszer, elszabadulnak, és a világ üres testekből és lelkek sikolyából állna, de nem történhet meg ez, amíg valósnak hiszik a számukra fontos határokat. Csak sajnos ezeket a határokat igen meggyőző érvekkel a Birodalom megszerezte és az Úr húzta meg.

Kristofer kilépett az Őr mögül, kaján mosollyal az arcán és szinte boldogan mondta:

-         Nora, kedvesem! Most mindent elmondasz a te szeretett lányodról és talán túlélheted. Mondjuk, még meggondolom. De ha ellenszegülsz, néhány kínod átéled most, majd miután megtaláltuk azt a szegény kislányt, láthatod, ahogy porrá válik, végül életed végéig itt rohadhatsz ezekkel a kedves férgekkel. Egy idő után megéheznek. – gúnyosan beszélt, a lány szót pedig kihangsúlyozta.

Nora szó nélkül mosolyt erőltetett magára és csak annyit mondott fájdalmasan:

-         Szerintem indulhatunk, úgysem szólok egy szót sem róla.