Az
öröklét
„Leszek egy emlék, amíg gondolsz
rám.
Leszek egy akadály a felejtés
útján.
Tarts meg, vagy dobj el, ahogy csak
akarod,
Én csak egy ember vagyok, tűrök és
hallgatok.
Ha lesz egy szív, mely érted
dobban,
Őrizd és szeresd magadnál jobban!
Mert ki tudja, lesz idő, amikor
fájhat a szíved érte,
De nem lesz a tiéd mégsem!"
A halvány
fényben úszó kávézó nagy ablaküvegén az eső szüntelenül kopogott. A bordó,
bőrülések többsége magányosan nyújtózott az egyszerű kis asztalokat körülfogva.
Mivel kevés vendég volt csak egy pincérnő tevékenykedett mindössze.
Középhosszú, szőke,
rózsaszín csattal összefogott haja, egyszerű farmere, egy kék hosszú ujjú blúza,
és a fölött egy fehér köténykéje volt. Hetyke mellei meg-megrezzentek, ahogy
forgolódott, finom lépteitől puhán ringó csípője kecsessé tette mozgását.
Mosolyogva töltött kávét.
Az egyik
bokszban ülő huszonhárom éves férfi szőkésbarna, göndör fürtjei alól mélybarna
szemei néha idegesen tekintettek fel az ajtóra; erős arcéleit enyhe borostája
kicsit tompította. Bal kezében mobilját szorítva a nyakán az ütőér lüktetett
széles vállai és megfeszülő háta között. A sötétkék pólója alól kidagadó
mellizmai fölött kissé viseltes dzsekijén csillogó esőcseppek szabálytalan és
sűrű levegővételeitől legördültek. Fekete, kopott, simulós farmert viselt és
jobb lábát gyors, szabályos ütemben rázta. Khaki, fűzős bakancsa sarka a
fapadlón halkan dobolt.
Rövid idő múlva
megcsörrenő mobiljára nézve felállt és némi pénzt hagyva az asztalán kisétált a
sötét éjszakába.
Az autók lassan,
rendezetten, míg az emberek rendezetlenül haladtak a céljuk felé. A járdán az
esernyők színes kavalkádjában csak Ő nem igyekezett. Lakása felé haladva lassan
sétált.
A dzsekijéről
lepergő vízcseppek között volt néhány komisz, amelyek bejutva pólója alá a
nyakától egészen a hasáig legurultak. Kirázta a hideg.
Az egyik sarkon
befordulva, tompa puffanással valami
neki szaladt. Reflexszerűen megtartva lenézett rá.
Smaragdzöld
szempárral találkozott tekintete. A nő vörös, vállig érő, hullámos haja vizesen
tapadt arára. Kapucnija lecsúszva a fejéről látni engedte gyönyörű arcát.
Törékeny testét finoman tartva, lassan engedte el a férfi, majd tincseit
arcából hátraigazította. Puha arcán végigsimítva elmosolyodott.
- Bocsánat. –
hebegte a lány.
- Ugyan, semmi
gond. – a férfi elbűvölve érezte magát.
Percekig álltak
egymásra bámulva szó nélkül. A csendet a lány édesen csilingelő hangja törte
meg:
- Nekem mennem
kéne…
- Meg fog fázni.
Meghívom egy teára. – egy lépéssel közeledve remélte, hogy nem kell még
elválniuk.
- Köszönöm, de
nincs rá szükség… hm… - fürkészte addigra már idegesen az utcát.
- Adam. Ne
haragudjon, de elkérhetném a telefonszámát? Úgy gondolom egy teázással
kiengesztelhetne, amiért majdnem fellökött.
- De azt mondta,
hogy nincs semmi baj. – nézett értetlenül vissza rá a lány.
- Meggondoltam
magam. – mosolygott kacéran.
- Rendben. –
ment bele a nő. – A nevem Mina.
Egy tollat és
egy papír fecnit előhalászva táskájából, az esőben kicsit nehezen, de végül
leírva a számjegyeket a férfi zsebébe tűzte.
Adam a
járdaszegélyhez lépve hangosat füttyentett és egy taxi állt meg előttük. Az
ajtót kinyitva adott a sofőrnek egy kis pénzt, majd a már kocsiban ülő nő rá
kacsintott. Adam szórakozottan ment fel a lakására, nem zavarva őt, hogy
elázott.
Nedves ruháit
felakasztva, a szárazakat a szennyes kosárba dobálva beállt a zuhanyból áradó
víz alá. A forró cseppek végigfolyva testén csiklandozták az oldalát.
Az éjszakáját
végiggondolva, elkomorult arccal ugrott ki a simogató vízsugár alól. A lakáson
átrohanva, meg-megcsúszva szedte ki a dzsekijéből azt, amit keresett. A
telefonszám kissé elmosódva, de olvashatóan állt a gyűrött papíron. Meztelenül
rakta az éjjeliszekrényre, majd a zuhanyt befejezve, alsóját felvéve feküdt az
ágyába. Mosolya nem fagyott le az arcáról, miközben Mina az utolsó gondolatait
lezárva, szép álmokban dédelgetni kezdte…
Másnap reggel
visszatérve a szürke hétköznapokba, ebéd után nem sokkal türelmetlenül
tárcsázta a számot.
- Mina. –
hallatszott lágy hangja a vonal túlsó végéről.
- Szia. Adam
vagyok. Ráérsz esetleg most?
- Szia. – hosszú
pillanatokon át csend volt a vonalban.
- Mina? – a
férfi hangja bizonytalanná vált.
- Fél óra múlva
a Vinnie’s megfelel? – a lány hangja
rekedtes volt.
- Rendben. Ott
találkozunk. – Adam arcára újra kiült a bárgyú mosoly.
Miután a vonal
megszakadt, Mina alig húsz perc alatt készült el. Egy vajszínű póló és egy kék
farmer mellett döntött. Sietve indult el a találkára kijelölt helyre. Odaérve
meglátta partnerét és a kezében a vörös rózsát. A falnak támaszkodva lefagyott.
Lábai nem mozdulva gyökeret vetettek az utcasarkon, ahol a kávézó állt. A
bejárat előtt mosolygó férfi még nem vette észre őt, ezért gyorsan a falhoz
ugorva igyekezett észrevétlen maradni.
Gondolatai a
fejében cikáztak:
„Mit
csinálsz Mina? Rózsával a kezében vár, mint abban a filmben az a jóképű
színész. Adam is nagyon jól néz ki. A fekete farmer jól áll neki, bár az a
mélyvörös póló kicsit szélesíti, még nagyobbnak tűnik tőle! Tűnj el innen!
Mozdulj már! Nem lesz Happy End… neked ez nem jár! Hamarosan vége; eltűnsz és senki nem fog rád
emlékezni. Nem teheted meg ezt vele! Annyira jó lenne mégis, csak egy kicsikét…
érezhetném milyen, ha szeretnek, és végre megtapasztalhatnám, hogy milyen
viszonozni a szerelmét valakinek.”
Abbahagyva az
elmélkedést elindult a férfi felé, aki észrevéve őt mosolya szinte a füléig
ért. A nő a gesztust viszonozva lépett oda hozzá.
- Szia. –
köszöntek és nevettek fel egyszerre.
Adam a virágot
átnyújtva figyelte, ahogy Mina szemét lehunyva szagolja meg azt. Finom, erős
illata megtöltötte tüdejét.
- Köszönöm. –
búgta édes hangon a nő.
A férfi szemét
érintő mosolyával, tökéletes fogsorát elővillantva nyitott ajtót Mina előtt.
Egy félreeső, de világos helyet választva foglaltak helyet.
- Miért pont ez
a hely? – kezdte Adam a beszélgetést.
- Mindig ide
járok. Tetszik, hogy otthonos. – vont vállat Mina.
- Mindig? –
húzta fel egyik szemöldökét a férfi.
- Igen. Amióta
ideköltöztem ez a kedvenc helyem. Mik a hobbijaid? – egyre jobban ellazult a
lány.
A tearendelésről
megfeledkezve beszélgettek másfél órán keresztül. A nap egyre gyorsabban
haladt, bár még csak három óra volt. A hosszú beszélgetés közben Mina szemei
könnybe lábadtak.
- Mi a baj? –
kérdezte elkomorulva Adam.
- Sajnálom, de
ezt nem tehetem veled. Köszönök mindent, de nem találkozhatunk többet. – a
székről felemelkedve mondta.
- Mina! – emelte
fel kissé a hangját.
Erre a nő lassan
visszaereszkedett előbbi helyére. Kikerekedett szemmel nézett vissza Adam
már-már fekete tekintetébe. Soha nem szóltak neki ennyire határozottan,
dühösen.
- Mondd el, hogy
miért!
Egy pillanatnyi
habozás után belegondolt mennyire egyedül van. Előfordulhat, hogy Adam
határozottsága tette, vagy Mina magánya, de megnyílt a férfinak.
- Három éve
rákot diagnosztizáltak nálam. Nem segített sem a kemoterápia, a sugárkezelés és
a sok kísérlet sem a modern
gyógyszereikkel. – dühösen sóhajtott. – Áttétek keletkeztek a testemben és a
betegség elterjedve teljesen a részévé vált minden sejtemnek. Miután két éve, a
szüleim halála után ide jöttem Seattle a múltammá lett és New York a jövőm. Ez
a város az otthonom, az orvosok vizsgálataira bejárva dolgozok és élem a kis
életemet elzárva mindenkitől. Elméletileg két hónapja halott vagyok. – nevetett
fel keserűen. – Nincs semmi esélyem. Feleslegesen harcolnál még te is értem, én
már befejeztem. Sajnálom!
- Mindez tényleg
szörnyű, de nem érdekel, hogy beteg vagy. Őrültség lesz, amit mondok, de én így
érzem: Tegnap, ahogy az eső az arcod
simogatta, én is érinteni akartalak. Ahogy a lámpa fénye megtört a bőrödön,
mintha egy angyalt láttam volna. Abban a pillanatban már tudtam, hogy te voltál
mindvégig, akit kerestem, és mindig is te leszel az. Tudom, mennyire furcsa
ez, meg érzelgős is, de igaz.
Mina lefagyva,
egy szót sem tudott szólni. Ott ült szemben a férfival, akiről mindig
álmodozott, de csak nézett rá. Adam pedig folytatta:
- De rád bízom a
döntést. Kisétálsz azon az ajtón és ígérem, soha többé nem kereslek, vagy most
megrendeljük azt a teát végre, és nem moccanok mellőled a legutolsó percedben
sem.
Habozás nélkül,
mosollyal az arcán válaszolt:
- Szeretem a
fekete teát.
Mintha a
beszélgetés azon része el sem hangzott volna kortyolgatták italaikat és
meséltek magukról.
Öt óra fele
léptek ki a kávézó ajtaján. A Nap gyengéd sugarai táncoltak a novemberi
szélben, az árnyékok közt cikázva.
Alig négyutcányi
séta után Mina lakásához érve álltak meg a lépcsőház bejárata előtt.
- Köszönök
mindent. – mosolygott őszintén a lány.
- Én köszönöm. -
Adam zavarban volt. – Valamit el kell mondanom, arról, amit mondtam…
- Tudom. Én is
láttam már párszor a filmet.
Adam kicsit
lepődötten állt egyik lábáról a másikra. Egyszerre nevettek fel.
- Sajnálom, nem
jutott jobb szöveg az eszembe. – bocsánatkérőn rándította meg a vállát.
- Ugyan! Még
senki nem mondott nekem ilyen szépet.
Adam megvárta
míg Mina eltűnik az ajtóban és hazaindult.
Otthonában az
ágyra dőlve nézett tévét, de nem figyelt oda. Csak arra tudott gondolni, hogy
mekkora ostobaság volt egy ilyen régimódi trükkel próbálkozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése