Angyalok háborúja /Első fejezet/

ELSŐ FEJEZET

1320. Június 16.

A tizenhat éves lány az orgonabokor lila virágai alatt telepedett le. Ölében a rajzfüzetét szorongatta. Fekete, hullámos haja körülölelte derekát, szemei kéken mosolyogtak a világra. A rajz lassan készült, mert minden elvonta róla a figyelmét. A madarak muzsikája, a fák mögötti folyó hangja és a gondolatai elkalandoztak egészen a víz túloldalán levő városig.

-         Szia Katelin.

A füzetet maga alá rejtette majd felnézett.

-         Jó napot kívánok Richie.

-         Mit rejtegetsz?

-         Úgy gondolom, hogy a rejtegetni való dolgaimat nem az udvaron, nyíltan intézném.

-         Akkor igazán elmondhatnád, ha nem titok.

-         Nem titok, de nem szeretném, ha megnézné.

-         Ugyan már Katelin.

-         Kérem, ne erősködjön. Hol tartja ma az órát?

-         Kint. Ha neked nem gond.

-         Nem. Bocsásson meg egy percre.

Kate összehajtotta a pokrócot és becsukta vázlat füzetét. Ceruzáit markába fogta és bevitte a holmiját a szobájába.

A kapuban megállította Richie.

-         Tudod, hogy ez az utolsó napod a tanulás terén?

-         Igen.

-         Gondoltam, összegezhetnénk mindent, amit tanultál és közösen berepülhetnénk egy nagyobb területet, utoljára.

-         A maga órái, azt csinálunk, amit a tanmenete diktál.

Kate hátán a bőrt már majd szétfeszítették szárnyai. Tanára már az elején közölte vele, hogy különleges, így vigyáznia kell rá nagyon, bár részletekbe nem bocsátkozott.

Richie megállt.

Nem volt túl idős, alighanem a harminckettedik életévét töltötte be pár hónapja. Szőke haja a fényben csillogott, hamuszürke szemei mindig kifejezéstelenül figyeltek mindenre. Éles arcéleit tompították az apró borostái. Nyaka vékonysága nem volt feltűnő. A férfi teste vézna volt és ezt elegáns öltönyei kiemelték. Testalkatához képest erősnek tűnt.

Szárnyát előbb a tanár bontotta ki tompa puffanással. Bíborszín szárnyain a nap sugarai megtörtek, itt-ott áttetszővé téve a denevérszerű bőrt.

-         Nem jössz Katelin?

-         De igen, csak még mindig furcsa számomra a szárnya.

-         Ezt az élettan tanároddal vitasd meg.

Kate sóhajtott. Tanára nyers humorát kifejezetten utálta.

Szárnyait finoman, hang nélkül bontotta ki. Teljes nagyságúra tárva mosolygott. Felszabadító érzés volt számára. Fekete tollait a lágy szél megborzolta ezzel kiemelve lilás ragyogását azok végének. Nagysága kétszerese volt tanáráénak.

Richie intett, hogy előbb ő induljon el, így Kate elrugaszkodott, tanára rögtön utána.

-         Merre szeretnél elindulni?

-         Hát nem maga mondja az irányt?

-         A mai a te napod.

-         Rendben. Bármerre repülhetek?

-         Igen, egy feltételem lenne.

-         Hallgatom.

-         Amikor a repülésfajtát mondom, azonnal váltasz, és úgy folytatod az utadat mindaddig, amíg azt nem mondom, hogy nyugodt repülésben folytathatod.

-         Értettem.

Kate a ház fölött tett egy kört, Richie közvetlen mögötte repült. Az erdő vonzotta, a folyó és a város, de valami hang eltérítette. Sikoltást hallott maga mögül.

Ahogy a Béke kerületet elhagyta, érezte az ismerős, nyomasztó érzést.

-         Zuhanó repülés, majd alacsony, gyors iramú szárnycsapások.

Kate a parancsot teljesítve egészen a Csendes mező felé fél méterig zuhant alá, majd apró szárnycsapásokkal diktált eget rengető tempót.

Romokat vélt felfedezni a mező túloldalán. Épp arra vette volna az irányt, amikor újabb utasítás érkezett.

-         Feküdj rá egy légáramlatra. Mozdulatlan repülés.

A lány élvezte. Egy pillanatra megfeledkezett a nyugtalanító érzésről.

Meg is találta a légáramlatot, szárnyait finoman ráengedte, majd elengedte magát, teljesen az áramlatnak adva magát. Szárnyait mereven kitartotta, nehogy elveszítse teste feletti uralmát.

-         Nyugodt repülés, magasabb szint.

A kezdő magaslatba emelkedtek, majd útjukat folytatták a Fájdalom völgye felett.

Kate számára minden ismerős volt erre.

A sziklák barlangokat rejtettek, miknek sötétjéből hörgést, suttogást hozott a szél.

-         Repülj be, fentről foglak figyelni. Az erdő kezdeténél repülj ki, addig is, ott alattad van az akadálypálya. Gyerünk!

Kate szó nélkül zuhant alá, forgott, lélegzetelállító látványt nyújtva.

Ahogy beért a sziklák árnyékába, tisztán hallotta a hangokat. A fájdalom eluralkodott rajta. Egész teste sajgott.

-         Meghalsz!

-         Ugye fáj?

-         Segítség!

Majd ismerős hangok ütötték meg a fülét. Riadtan nézett körbe. Sírás, tisztán hallotta a zokogást, majd csak ordítás.

-         A te hibád volt! Ha nem keveredsz az erdőbe! Ha nem kiáltasz segítségért! Megölted őt! Megölted az életem értelmét.

-         Vigyázz rá.

A férfi hangja kísérteties volt, szintén ismerős számára.

Kate a kezeit a fülére tapasztotta, hasztalan. A hangok erősebbek lettek. Olyan gyors tempóra váltott, hogy a szembe szél a bőrét perzselte. A homok, amit maga mögé kavart, alakokat formált. Mintha a nőben anyját vélné felfedezni. Könnyes szemeit egy üres foltra szegezi. A foltban egy férfi arca.

Kate meglátta maga előtt a késeket, amik a fák ágaiból meredtek. Hirtelen bevillant egy kép. Mintha csak emlék lett volna, a mackója feje letépődik, csak fut a kések elől.

Egy hirtelen és erős csapással felrepült, golyóként lőtt fel az égbe, majd kétségbeesve lassított le és zárkózott tanára tempójára.

-         Szép volt Katelin. Bár kicsit megijedtem. Ilyen gyorsaságot még nem láttam senkitől sem, és azok a manőverek. Bár nem tudom mire volt jó, hogy a füled időközben befogtad.

-         A hangok. Hozzám beszéltek. Nekem szóltak. Amiket mondtak. Mindent…

Richie arcára egy pillanatra kaján mosoly ült ki, de ezt nem vette észre Kate.

Az erdő után furcsa mocsarat látott. A Feledés mocsara volt. Hallott már róla. Aki csak berepült oda, mind feledésbe merült örökre, nem véletlen a név.

Finoman fordult vissza. A Sötét erdőt elkerülte, így nem küldhette be a Fájdalom völgyébe újra a tanára.

Átláthatatlan ködfelhő felett repültek.

-         Tanár úr, ez melyik körzet alattunk?

-         A Halál lehelete.

-         Miért?

-         Mert ha berepülsz oda, soha nem jössz ki egészségesen. Ha a ködbe beleérsz, finoman bontani kezdi a sejtjeidet, egészen a csontjaidig. Ha betegen repülsz be, meghalsz. Finom csóknak érzed először, majd ahogy lélegzetet veszel, a gyengeség eluralkodik rajtad, és a ködben élő lények a tested minden részét felfalják.

Csendben folytatták útjukat. A ködöt lassan elhagyták és a Csendes mező másik szélén repültek el a romok felett.

-         Mi van lent, a mezőn?

-         Egy ház romjai.

-         Mi történt?

-         Rejtélyes tűz ütött ki. Egyesek szerint az Őrök csinálták, mert valami szabályellenest követtek el, mások szerint egyszerűen felrobbant.

-         Túlélte bárki is?

-         A férfinek, aki itt élt, a maradványait a levegőben találták meg, a Sötét erdő felett, a nő csontjaiból hamu maradt csak. Úgy tudom gyermekük nem volt. Rokonságról nem ejtettek említést, úgyhogy szerintem nincs túlélő.

A házhoz érve Richie tanár úr megállt.

-         Az élethez sok sikert. Még találkozunk. Garantálom.

Az utolsó szó ördögien hangzott a szájából. Szemébe furcsa csillogás ült.

-         Köszönöm. Legyen szép élete.

Mosolyogva fejet hajtottak, majd a tanár úr eltűnt az égen.

-         Milyen volt az utolsó repülés?

Kate megdermedt. Anyjára nézett. Szívverése szapora lett, hallotta a dobbanásokat. A levegő mintha rá nehezedne.

-         Mi a baj Kate?

-         Nem… tudom. A hangok…

Térdre rogyott és a fülét olyan szorosan fogta, amennyire csak bírta.

-         Kate nyugodj meg, lélegezz! Bármit is hallanál, ne hidd el! Ne figyelj rá!

-         Meg kell, hogy halj! Eljövök érted, hercegnő. Minden pillanattal közeledek feléd!

Nem akart megszűnni a nevetés. Az után is, hogy Kate felállt, ott csengett a fülében a rekedt hang.

Szorosan megölelte anyja, majd Nora kisétált a konyhába, pár perc múlva finom sütivel tért vissza. Együtt nassoltak miközben kedvenc filmjüket kezdték el nézni.

-         El ne feledkezz, ma jön utoljára a mágia tanár. Az utolsó és végeztél a tanulással.

-         Nem felejtem el.

Pár perc múlva kopogtak az ajtón. Kate nyitott ajtót, Teresa volt az, a mágia tanárnője.

-         Üdvözlöm.

-         Jó napot!

-         Az órát hol kívánja megtartani?

-         A Határon.

Kate már kint is volt. A tanárnő mosolyogva nézett rajt végig.

Kate már türelmetlenül mozgatta szárnyait. Teresa ennek ellenére türelmesen nyújtotta ki rózsaszín szárnyait. Furcsa árnyalattal rendelkezett, de lenyűgöző volt. Tollai vége élénkpiros színben játszottak.

A levegőbe emelkedtek elég hamar, majd a Béke körzet melletti erdők felett elrepülve a Határra értek.

Az ő szabályaik addig értek el. A Határ már semleges területnek számított, a mögötte húzódó világ pedig a Száműzötteké volt.

Földdarabok úsztak a levegőben, folyamatosan mozgásban voltak és az indák vagy lelógtak és a semmibe mutattak, vagy összekötötték a külön forgó sziklákat.

Teresa eltávolodott Kate-től és szembefordult vele. Mind a ketten fejet hajtottak, majd Teresa támadt.

Halkan mormogott valamit, majd indák fonódtak Kate testére. Utoljára a nyaka köré fonódott egy, ami felsértette a bőrét, és egyre csak szorította.

Lehunyta a szemét, ellazult, majd porként vált le róla minden kötelék.

Kate jött, kezei között energia labda formálódott, lőtt. Elhibázta. Újra és újra tüzelt, több találat is érte tanárát. Teresa azonnal védekezett. Finom mozdulatokkal formált apró tüskéket, amik rendkívüli gyorsasággal repültek felé.

Kate azonnal kitért, bár pár karcolást ejtett rajta egy-néhány lövedék. Forgásba kezdett, ami nagy szelet kavart körülötte. Kezeit összedörzsölte, tenyere izzani kezdett, majd lángra lobbant, végül a forgás közben a tüzet kiengedte. Teresa ugyan kitért, de intett, hogy vége van.

-         Ki tanította meg a Tűz leheletére?

-         Nem tudom, csakúgy jött.

-         Ezt csak éles támadásban használhatja, gyakorlásnál soha, mert ha most, az elején nem térek ki és nem repülök el messzebbre, az örvénye magához húz és a tűz porrá éget.

-         Sajnálom.

-         Ugyan, ne sajnálja! Ez azt jelenti, kész van harcolni, ha kell. Úgy látszik, a tanításaim végére értem. Innentől csak az a dolga, hogy vegyítse a támadásokat.

-         Köszönöm az elmúlt éveket.

-         Én köszönöm!

Útjaik Kate házától elváltak, nem biztos, hogy örökre, de legalábbis egy időre.

Beosont a fürdőszobába, letusolt, majd a szobájában lefeküdt az ágyra és rajzolni kezdett.

Délelőtt egy virágokkal teli rétet kezdett el rajzolni, de azon kapta magát, hogy egy új lapon dolgozik. Már a vázlata meg volt. Szinte öntudatlanul festette le.

Az ágak tüskeszerűen meredtek a lapról felé, és egy férfi nézett rá kedvesen. Mintha csak azt mondaná: Nem lesz semmi baj!

Ezen elmosolyodott. Az órára nézett, már elmúlt tizenegy. Elpakolt maga után és behúzta a függönyöket, a mondó volt, hogy egy kis pihenés nap közben nem árt meg senkinek sem.

Hamarosan el is aludt.

Csak ült a sötétbe burkolózva és nevetett.

-         Ugyan! Hogyan győzhetné le a legjobbat?

-         Láttam, Uram. Ahogy a Tűz leheletét alkalmazta. Teljesen olyan volt, mintha magát láttam volna. Mintha csak magától tanulta volna el! Ott volt a tűznél Ő is! Látta magát, Uram.

-         Ne nevettess! Nem emlékezhet rám!

-         Tudom, de ha mégis? Akkor…

-         Hallgass te eszement! Tudod jól, hogy mi megöltük a királyi családot, a kislány a te dolgod lett volna. Te hibáztad el, amikor nem saját kézzel ölted meg!

-         Uram! Azt hittem megölik a fák és nem kell bemocskolnom a kezem!

-         Ne merészeld felemelni a hangod! Egy senki lennél nélkülem, ezt soha ne feledd el!

-         I-igen Uram.

-         Meg kell szerezned tőle, nem találhat rá véletlenül sem!

-         Uram, nem tudom, hogyan kerüljek olyan közel hozzá, hogy az emléktárgyait meg tudjam kaparintani.

-         Nem is neked kell. Hívd a fiút!

-         Uram, ne feledje el, mi lesz, ha megtörténik.

-         Igaz is, akkor viszont a fiamnak szólj!

-         Igen Uram, máris.

Hamarosan a délutáni sugarak a függönyökön át beszöktek és a sötét termet kissé láthatóbbá tették.

Egy hatalmas csarnok végén ült az Úr. Teste kivehetetlen volt, de a szemei vörösen izzottak a dühtől. A fájdalmas csend a terem összes díszes oszlopait átjárta.

Egy nagy vasajtó nyílt az Úr trónjával szemben. Az ajtótól egészen az emelvényig a szürke kőpadló folyosóját sárkányokkal díszített oszlopok kísérték. A szobrok teste felkúszott, egészen az oszlop közepéig, majd minden sárkány fegyverét ábrázolta egészen a mennyezetig.

-         Atyám!

Jelent meg egy fiatal férfi a vasajtó közepén. Szárnyait abban a percben húzta maga mögé, mikor az ajtó mögötte nagy erővel becsukódott.

-         Ugyan fiam! Nem kell ekkora lendület!

-         Ezek a dögök! Újra és újra próbálnak megtámadni bennünket! Húsz emberem szárnya sérült meg és az egyik legjobb emberemet szétszedték az…

-         Hallgass már! Az Őrök figyelnek! Itt vannak, tudod jól!

-         De akkor sem tudok már mit tenni azok ellen! Mindent megpróbáltam, de azt hiszik, uralkodhatnak ezen a vidéken is! Úgy tudtam a Kietlen Szív Központig nem jutnak el a csatlósaik.

-         A te dolgod a Birodalmunk védelme! Én már nem sokáig bírom, így rád fog maradni az uralkodás is, és ha a védelmet nem tudod teljesíteni, hogyan bízzam rád az egész Birodalom irányítását?!

A fiú végig rohant a termen, hamuszürke szárnya robbant, és csak sálként lobogott nyakában mögötte. Apja trónja előtt térdre borult.

-         De most ne velük foglalkozz édes fiam. Eljött a te időd! Lépj a színre és mától Vele kell lenned.

-         Nem csalódsz bennem, Atyám. Erre a percre várok már évek óta.

-         Tudom, fiam, tisztában vagyok ezzel.

Az Úr nevetése kísérte a fiú sötét alakját, míg a Határ széléig nem ért és átlépte a Fény Birodalmának küszöbét.

Kate mosolyogva ment le a nappaliba, mikor hívta anyja.

-         Boldog születésnapot kicsim!

Egy nagy csokoládétorta volt az asztalon, tizenhat szál gyertyával.

-         Köszönöm!

Megölelték egymást és felvágták a süteményt.

-         Az ajándékod… nos, az nem éppen becsomagolható, de egy kis masnit raktam rá. A kertben, hátul vár téged.

Kate felállt, értetlenül nézett Nora arany szemeibe, amik a kis titkolózás miatt narancsszínben csillogtak.

Kisuhant a kertbe. A teraszon jobbra volt egy asztal és azon árválkodott egy, a fél asztalt elfoglaló, magas falú doboz.

Kate mosolyogva ment oda és bontotta le róla a kék szalagot, majd a lyukacsos doboz tetejét lassan emelte le.

Egy nagy, fehér whatura nézett vele szembe.

Gyöngy szemeiben fehér csillogás ült, mikor meglátta új gazdáját. Fehér tollai vége lilásan csillogott, erős lábai végén hatalmas karmok várták, hogy lecsaphassanak áldozatukra.

-         Ora…

-         Hogy?

-         Ora lesz a neve. Neked tetszik, whatura?

Hatalmas sikoly lett a válasz. A dobozból magától kilépett és alakja teljesen látható lett.

A whatura maga egy fenséges madár. Feje testéhez képest arányos, csőre éles és nagy. A szeme általában barna, de Ora szeme feketébb volt, mint az éj, és a fehér csillogás benne volt, ha Kate-re nézett.

Tollazata általában sötét, ebben is különbözik világos színe a többi ritka lényétől.

Élénksége elárulta fiatal egyedről van szó, nagysága ritka, hiszen a lány derekáig felért a feje, ha a földre állt. Általában akkorára nő, hogy fel tudjon húzni egy angyalt, ha baj van, így elviheti, de Ora nagyobb lesz, valószínűleg akkora, hogy lovagolni lehet majd.

-         Hogyan sikerült elkapnod?

-         Ezt nem mondhatom el. Ha itt az ideje, ő elmondja, miért éppen téged választott.

-         Ezt nem értem.

-         Majd megérted, egyszer.

-         Köszönöm, Nora!

-         Nincs mit Katelin.

Kate lassan elindult a kert közepéig. Amikor oda ért, szembe fordult Ora-val, aki követte és szétnyitotta szárnyait.

Mindkettejük szárnya lenyűgöző volt. Kate fekete tollai végén ugyanolyan lila ragyogást lehetett felfedezni, mint Ora szárnyain.

Együtt emelkedtek a levegőbe, majd körberepülték telküket.

A Béke körzet, mint mindig, boldogan feküdt alatta.

Ahogy leszálltak, Kate bevezette a házba Ora-t, majd a szobájában berendezett neki egy sarkot. Igaz, nagyobb hely kellett neki, mint egy átlagos whatura-nak, de megérte, hiszen egy ilyen gyönyörű állat lett a társa, a barátja egy életen át.

Ora persze tudta azt, amit Katelin még nem… de egyszer meg tudja, nem is olyan későn.

A fiú fekete haját a szél borzolta, miközben az erkélyen át figyelte, ahogy alszik. Szeme az éjben vörösen izzott, amit az erkélyajtó üvege homályosan tükrözött.

Ha nem ellenségek lennének, kedvesének választaná, de így, hogy más célt tűzött ki vele kapcsolatban, nem gondolt máshogy rá.

Ahogy figyelte az alvó lányt, ereiben az ér megduzzadt és csak azt a pillanatot várta, amikor végre megteheti azt, amit kell.

Meg foglak ölni, hercegnő, és teszek róla, hogy olyan kínokat élj meg, amik után a halált Te magad kéred!

A fiú szeme sarkában észrevett egy apró kis villanást a sarok felől. Megismerte a szempárt.

Abban a pillanatban szíve megmaradt darabjaiba szúrt a fájdalom.

Még látjuk egymást!

Szürke tollait a csillagok fénye is elkerülte. Amilyen gyorsan csak bírt, repült ideiglenes otthonába, hogy a terve első fázisa megkezdődhessen.