Angyalok háborúja /Harmadik fejezet/

HARMADIK FEJEZET
Kate egy ágyban ébredt. Nagy volt, meleg és puha. Ahogy körülnézett, látott mindkét oldalán egy-egy éjjeli szekrényt. Az ággyal szemben könyvespolcot, és azon az oldalon még két ajtót vélt felfedezni. Jobbról a bejárati ajtó nyitva volt és egy hófehér kutya szaladt be rajta.
Nagytermetű állat, a szőre hosszú, fehér és furcsa mód a szeme is ugyanolyan világos volt, mint a bundája. Rögtön felugrott az ágyra és elhelyezkedett közel Kate-hez.
Az erkélyajtó bal oldalt volt, amin a függöny hirtelen szétnyílt és a fény a szobába özönlött.
Lassan felállt. Végignézett magán és felfedezte, hogy ugyanaz a ruhája van rajta, amit a harckor viselt. Hatalmas fájdalom hasított a szívébe.
Az ajtót nagyobbra nyitotta és kiszaladt az erkély közepére. Mélyet sóhajtott. Úgy érezte, hiba volt eljönnie.
Szárnyai a hátát majd szétfeszítették. Ideges volt, nem is tudta pontosan miért. Talán mert ott hagyta Nora-t Lutherrel, vagy, hogy nem ölte meg azt a férget.
Hangos robajjal nyíltak szét szárnyai. Tollai a szélben hevesen hullámzottak. Elrugaszkodott és csakúgy szelte felfelé a levegőt. Az ég azúrkéken terült szét körülötte, a selymes felhők körülölelték őt és simogatták szárnyait.
Abban a pillanatban megdermedt. Alatta egy hatalmas kastély terült el. Téglalap alakkal zárt be egy parkot, míg körülötte kisebb épületek álltak. A fák zöldek voltak. Leveleiket csak a szél mozgatta, némely ágon apró mókus ugrált.
-         Tehát ez lenne az a bizonyos hely amiről Nora beszélt. – mormogta magának.
Hirtelen kopott barna szárnyú, idősebb férfiak jelentek meg, furcsa botokkal hadonászva.
-         Nem szabad itt tartózkodnia! Nem kapott engedélyt elhagyni az iskolát!
-         Hogy mit? Miről beszél maga meg?
-         Meg kell kérnem rá, hogy fáradjon velünk. Ha ellenáll, jogunkban áll erőszakot alkalmazni.
Kate megijedt. Nem tudta mit tegyen. Irgalmatlan tempóban zuhanni kezdett.
-         Ez meg mit csinál?!
-         Szerintem többet kellene edzened öregfiú!
-         Annyit edzek amennyit te!
-         Gyerünk! Ne hagyjuk meglépni!
A férfiak utána repültek. Kate sebességének a felét is alig bírták tartani, mikor hirtelen egy fiú robbant ki az egyik ajtón.
Azonnal utolérte az ismeretlen Kate-t. Az még gyorsabban száguldott a házak között. A széltől, amit ketten kavartak az ablakok remegni kezdtek, némelyik kitört és a szilánkok homokként szaladtak össze.
Kate váratlanul megállt. A levegőben egyenletesen tartotta magát, pontosan annál az erkélynél, ahonnan eljött.
Tekintetét a másikéba fúrta.
 A fiúnak mélykék szemei voltak és fekete szárnyán a tollak kéken ragyogtak. Mindössze egy térdnadrág volt rajta. Felsőteste kidolgozott volt és napbarnított. Arcán jól tükröződött a harag és a meglepetés. Haja sötét és göndör volt. Fürtjeit a szél borzolta. Néha egy tincs a szeme elé szaladt és olyankor erősebben csapott a szárnyával, hogy megigazítsa.
Kate-t hidegen hagyta a fiú látványa. Rögtön támadni kezdett. Eleinte csak energia gömbökkel dobálózott, majd forgásba kezdett.
Akkor Ora gyorsan a szárnyaiba kapott és megállította, még mielőtt butaságot tett volna.
Kate zuhanni kezdett, de barátja idejében elkapta és vitte vissza az erkélyre.
Kate sebzett szárnyait megmozgatta, majd háta mögé húzta. Ingerülten sétált vissza az idegen szobába, maga mögött húzva erős végtagját.
A szobában addigra három nő is nyüzsgött. Kate félrehúzódott a sarokba, leült, térdeit felhúzta és átkarolta.
Amikor már zavarta, hogy többször ránéznek, szárnyait maga köré vonta és kizárt mindent és mindenkit.
Ora igyekezett beférkőzni mellé újra kutyaként, de sajnos nem sikerült neki.
Kate gondolatban újra otthon járt. A puha fűben sétált, a fákat nézte, ahogy ide-oda hajlongnak, és egymásnak súgva mondják el titkaikat. Madarak sikoltva versenyeznek a széllel, bokrok mögött egy-egy állat elszalad.
A ház érintetlen, Nora az ablakból lesi őt, mit csinál. Arcára kiül a mosoly, mikor látja, hogy egyetlen lánya a lila orgonák között boldogan nevet.

Kate késő délután ébredt fel az ajtócsapásokra. Szárnyain a sebek égtek, de nem figyelt rá. Sokkal érdekesebbek voltak a hangok, amik odakintről szűrődtek be hozzá.
Az ajtóhoz osont és arcát elfordította, hogy jobban halljon.
-         Uram, az idegen újra ki fog szökni és akkor ki tudja, hogy Nicolas ott lesz, hogy megállítsa vagy nem?! Újra javaslom, zárjuk be!
-         Nem! Isidro értsd már meg, ő itt vendég és nem fogoly! Annyi az egész, hogy valakinek be kéne mennie hozzá és elmagyarázni neki mi is ez a hely. Csak azért támadta meg a fiam, mert fenyegetve érezte magát.
-         És az az alakváltó? Vele mi legyen?
-         Vágják le. Nincs rá szükség. Csak útban lenne, fogalmam sincs, miért van ez itt.
Láncok csörgését hallotta kintről.
Az ajtót feltépve látta, ahogy két férfi súlyos láncok végén húzza Ora-t.
-         Üdvözlöm itt nálunk a…
-         Fogja be! Engedjék el vagy az egész helyet a földdel teszem egyenlővé!
-         Ugyan már! Egy kártevő! Csak leleplezne minket az embereknél.
-         Ő a barátom! Azért van itt, hogy vigyázzon rám. És én azért vagyok, hogy rá vigyázzak. Vagy elengedi, vagy megölöm magát is és ezt a nyomorult patkányt is!
Kate a hegyes orrú, kopaszodó férfira mutatott, akit Isidro-nak vélt.
A férfi intett és Ora szabad lett. Kate csak akkor vette észre, nem is kutya, hanem farkas bőrbe bújt Ora. Kecsesen mozogva Kate lába mellé ült és várta, mit tesz barátja. Egyszerűen megfordult és a szoba felé vette az irányt. Még az ajtóból visszakiáltott:
-         Szerintem sokkal egyszerűbb, ha egy vendéget több kedves ember fogad, mint egy sem.
A szobában volt egy fürdőszoba, a könyvespolc mellett, jobbra nyílt az ajtaja.
A nagy kádat félig engedte vízzel, levette tépett, fekete trikóját és a kellemesen meleg vízbe mártotta. Jobb szárnyát finoman lemosta, majd így tett a ballal is és miután fertőtlenítette sebeit, bekötözte azokat.
Miután ellátta fájó tagjait, ő maga a zuhany alá állt és lemosdott. Egy törölközőt maga köré csavarva ment ki a fürdőből.
Nedves, fekete haja nyakához tapadt. Nyugodtan sétált a gardróbhoz és vett ki ruhákat. Haját feltűzte, míg öltözött. Már a kék rövidnadrágot gombolta be, amikor mögüle sóhajt hallott. Készen bármire, megfordult. A fiú nézett vele farkasszemet, aki megállította. Az rögtön illemből elfordult.
-         Ne haragudj. Nem leskelődni jöttem.
Kate felkapta a fehér trikót és türelmetlenül ment ki a fiúhoz az erkélyre.
-         Mit akarsz?
-         Csak érdekelt jól vagy-e azok után, hogy elkapott az alakváltó.
-         Jól vagyok. Ora nem szándékosan tette, téged védett meg.
-         Ugyan mitől? A forgástól? – mosolyodott el gúnyosan.
-         Attól, ami a forgást követte volna.
-         Még soha nem láttam hasonló támadást.
Kate lehajtotta a fejét. Szédülni kezdett, majd térdre esett.
A fiú mellé ugrott és próbálta felállítani, sikertelenül.
-         Mi a baj?
-         Hagyj magamra, kérlek.
-         Nem! Segítek, miután én okoztam ezt.
-         Takarodj!
Kate hangja a fák közt futva dermesztett meg mindent.
A fiú meglepetten távozott. Akkor Ora ült le elé.
„Mit művelsz?”
„Nem tudom. Szédülök, a fejem majd szétrobban, és nagyon félek!”
„De mégis mitől?”
„Ora! Nem érted igaz? Haza akarok menni! Az otthonomba, ahol tudom, hogy Nora biztonságban van! Nem akarok itt lenni, ahol a környezet más, a levegő durva és az emberek, kedvük szerint döntik le a körülöttük lévő emberek lelkivilágát!”
„Ugyan már! Ne beszélj zöldségeket!”
„Ha nem hozol el, megmenthettük volna! Ha nem születek meg…”
„Elég ebből! Nyugodtan hibáztass engem mindenért, de ne magadat! Meg kellett születned, különben ez a világ sem létezne, ahogy a hőn áhított otthonod sem! Ha Nora velünk jön, Luther követ minket és porig rombolja ezt a világot, csakhogy megtaláljon téged! Hidd el, ami most van, még menthető, ha ez sem lenne… nem lenne semmi sem!”
Kate könnyei hullani kezdtek. A csend percekig fent állt, ami egy örökkévalóságnak tűnt.
„Sajnálom! Bocsáss meg azért, amiért elhoztalak mellőle. Ne haragudj, hogy megsebeztelek. Sajnálom Kate! Könyörgöm, büntess meg, ölj meg, de ne hallgass tovább! Üvölts, tombolj, dühöngj, csak kérlek, mondj már valamit!”
„Mit akarsz tőlem?! Mit mondjak?! Mit csináljak?! Elegem van ebből az egészből! Azt sem tudom mi miért… van… a maci! Ez az! Abból megtudom, mit kell tennem!”
„Halványlila gőzöm nincs, hogy mit hordasz össze nekem, de úgy sejtem, meg fogom tudni.”
Kate berohant a szobába, feldúlta azt, de sehol nem találta a bőröndjeit. Kopogtak.
-         Nyitva van. – kiáltott.
-         Elnézést kérek. Úgy gondolom, itt az ideje bemutatkoznom. – a férfi lépett be, aki Isidro mellett volt.
-         Igen, persze, de nem látta a poggyászaimat?
-         Sajnálom, de nem. Lehetséges, hogy elkeveredett.
Kate leült az ágyra és intett a férfinak, hogy helyet foglalhat.
Ora Kate lába mellé feküdt és kíváncsian figyelte az eseményeket.
-         Az én nevem Dexter. Az intézmény jelenlegi igazgatója vagyok. Ezt a helyet örököltem, a családom már évszázadok óta fenntartja és irányítja, védelmezi a diákokat, tanárokat. Ez egy iskola, ahol meg tanulhatják kezelni az emberi helyzeteket, a képességeiket elrejteni, vagy használni. Azt szeretnénk, ha itt tanulna ön is és beilleszkedne.
-         Én Katelin vagyok. Mondja, maga mennyit tud a világomról?
-         Sajnálom, de semmit. Mi egy semleges zónában fekszünk, ahová általában angyalok jönnek, de egy bőrszárnyú is vendégeskedik közöttünk, már igen hosszú ideje. Így bármiről is legyen szó, bennem bízhat.
„Ora, igazat mond? Tiszta?”
„Igen, benne bízhatsz! Itt nincsenek Birodalmiak… Szerencsére, ez egy biztonságos hely!”
-         Mondja, Dexter, segítene megtalálni a csomagjaimat?
-         Hát persze! Nos, kérem, kövessen. Valószínűleg a gépházban megtaláljuk a gondnokot és nála a poggyászait. – barátságosan mosolygott és az ajtót kinyitotta Kate előtt.
Biccentve köszönte meg. Ora a lány lába mellett lépkedett. Bundája lágyan hullámzott, ahogy izmai megfeszültek minden lépésnél. Fejét magasan tartva figyelte a körülötte lévő barátságos, krémszínű falakat.
A folyosó hosszúnak bizonyult, a végén egy lifttel és mellette egy lépcsőházzal. A liftbe beszállva halk, lágy és dallamos zene szólt. Kate bizalmatlan volt még akkor is, de igyekezett, legalább az igazgatóban nem kételkedni. Ora feszengett, ahogy nézte Kate néha ökölbe szoruló kezeit.
-         Megérkeztünk.
Az ajtók szétnyíltak és ők kiléptek egy hatalmas terembe. Mindenfelé csövek futottak a falakon, gépek hangos, szabályos morajlása rezgette a levegőt. Egy ismerős férfi furcsa nyelven kiabált miközben csavarkulccsal egy gép felé igyekezett.
-         Isidro! – kurjantott Dexter.
Hangja a gépzaj felett szállt, az egész terem beleremegett.
-         Igazgató! És te! – lelkesedése alábbhagyott, mikor Kate-t meglátta.
-         Nem tudsz csomagokról, amik még Katelin előtt érkeztek?
-         De igen uram, a sarokba rendeztem őket, nem tudtam hova rakni. Még nem néztem át, de…
-         Vissza kéne szolgáltatni kedves vendégünknek, ugyanis az övé.
-         Máris, uram.
Isidro egy pillanat alatt megfordult, kezeiben pár poros bőrönddel.
-         Köszönöm. – vette el a férfitól Kate.
Dexter mosolyogva fordult meg és indult a kijárat felé. Kate határozott léptekkel követte, majd ahogy lejöttek, úgy mentek fel.
-         Katelin, remélem, megengedi, hogy pár tudós kivizsgálja.
-         Azt hiszem… Lehet róla szó…
-         Köszönöm. Addig abban a szobában marad, amelyikben ébredt. Hamarosan a kollégiumunk egyik szobáját megkapja. Mivel eddig nem bizonyult túl barátságos angyalnak, egy tanár szobáját kapja, kérem, ne sértődjön meg. Ha esetleg felengednek a kedélyei, akkor áthelyezhetjük szobatársakhoz, de ha mégsem szeretné, egyedül maradhat.
-         Köszönöm.
Kate a szobában a sarokba helyezte a táskákat, majd leült az ágy szélére. Hamarosan fehér köpenyes, szemüveges emberek szállták meg a helyiséget. Dexter távozását követően a szobában fények gyúltak és elszigetelték a szobát.
Két-két erős férfi állt a kijáratokhoz, majd a nők kedves mosolyok között láttak munkához.
Minden mozdulatukat követte Kate és Ora is. A doktornők bármit tettek óvatosan tették és magyarázattal.
Először arcát vizsgálták, majd lassan vetkőztetni kezdték. Hamarosan fehérneműben állt, miközben gépek tapogatták le bőrét, vizsgálták vérét, vérnyomását, cukrát. Miután minden furcsa és hideg vizsgálattal készek lettek és felöltözött, megkérték, hogy a szárnyait, amit a sérülések miatt nem igazíthatott bőre alá, így mindvégig ott volt maga mögött, nyissa szét.
Óvatosan tette, amit kértek, szárnya körülölelte a falakat és felborított egy szekrényt. Az őrök teljesen a falhoz szorultak, majd csodálkozó pillantások közepette neki kezdtek.
Tollait a tövétől a végéig megvizsgálták, minden résznél egyet. Erőnlétét itt is felmérték, majd sebeit furcsa krémmel lekenve, azonnal meggyógyították. Jobb lett, mint újkorában.
Kate mindezt idegesen hagyta. Majd bőre alá húzva szárnyait elrejtette.
-         Az értékei magasan az itteniek felett vannak. Talán még Nico…
-         Hallgass, ezt majd a Laborban megbeszéljük! – szakította félbe egy szőke, rövid hajú, idősebb nő a másikat.
A félbeszakított nő távozott utoljára. Vörös, göndör haja a fenekéig leért, alakja tökéletes volt és arca szeplős, szeme barátságos zöld.
-         A nevem Anna, én vagyok a melléd kirendelt Védő. Hamarosan találkozunk, de most lent van dolgom, a Laborban. Addig is, viszlát, kedves.  – csípője kecsesen mozgott, ahogy kilibbent az ajtón.
Kate az ágyon elterült. A falat bámulva merengeni kezdett. A macin járt az esze. Tudta, hogy ott van, egy karnyújtásnyira mellette, de nem merte kinyitni. Mi van, ha olyat talál benne, amiről nem akar tudni? Felült és a bőröndöt kezdte nézni, amiben a plüss lapult.
-         Mikor nyissam ki? – tette fel magának a kérdést hosszú idő után.
-         Kivel beszélgetsz? – lépett be magabiztosan, mosolyogva Anna.
Kate az órára pillantott, nem hitte el, hogy egy órán keresztül képes volt nézni egy táskát a sarokban. Nem tudta mit mondjon.
-         Ugyan! Azt szeretném, ha nyílt és őszinte lenne a kapcsolatunk. Te vagy az első lány, aki mellé kirendeltek. Olyan izgatott vagyok a közös munkánkon. Azt hiszem, jobb, ha elárulod a neved, először. – mosolya széles volt, arcára pír ült ki.
-         Tudja a nevem. Miért kérdezi? – mondta egyhangúan Kate.
-         Tudod, szeretnélek megismerni, de úgy látom, nem vagy túl…
-         Barátságos, igen, tudom. Már mondták.
Anna mosolya eltűnt, lehorgasztotta a fejét és gondolkozott. Nem tudta mit mondjon, amitől a lány megbékél vele.
-         Nézd! Őszinte leszek veled. Nem érdekel, mi a múltad, ha készen állsz rá és szükséges, elmondhatod. Nem érdekel, hogy hányan mondták azt, mennyire nem vagy barátságos. Nem az a baj, tudom, idegen minden és azért vagyok, hogy a kérdéseidre válaszoljak, vigyázzak rád és elkalauzoljalak. Szeretnélek megismerni, de nem megy, ha minden ajtót bezársz magad körül. Csak egy ajtót nyiss ki, vagy küldj el. Tényleg, fogalmam sincs, mit mondjak. – nevetett fel keserűen.
-         Ez megteszi. – nézett Anna szemébe először Kate. – A nevem Katelin. Sajnálom, ha megbántottalak. Igazad van. Nos, akkor mivel kezdjük a kalauzolást?
-         Köszönöm. Akkor, induljunk az állandó szállásod felé!
Mindketten felvették a táskákat és elindultak a kollégium felé.

Luther dühében egyre csak tört-zúzott. Körülötte már minden romokban hevert, de még így sem találta meg a lányt. Tanácstalanul túrt bele a hajába két kezével és nézett körül újra villámló szemekkel.
-         Te semmirekellő! Hol bujkálsz, cafka? – ordította a csendbe.
Miután végzett a házzal, átkutatta a környező erdőt, még a legkietlenebb helyekre is benézett, de tudta, a lányt nem itt kell keresni. Érezte, hogy egy nagyobb és rejtettebb dolgot kell keresnie, noha még sejtelme sem volt a pincebeli Kapuról.
Mindeközben Nora a tömlöcön kénytelen volt osztozni. Néhány kiore beosont egy résen és ocsmány kinézetükkel pofátlanul közel merészkedtek hozzá.
A kiore egy féreg, rágcsáló. Bármilyen résen beszuszakolja magát, csak mert hajtja a kíváncsiság. Szőrtelen teste egy fekete, buzogányszerű tapogatóval kezdődött és egy hosszú, csontfarokkal ért véget. Füle csonkként hatott vörös, dülledt szemei mögött. Étlen-szomjan túléli akár egy hónapon keresztül is. Igénytelen és rettentően mocskos élőlények.
Nora lábai kinyújtva pihentek, háta a kőfalhoz nyomva, kezei és szárnyai oldalt kifeszítve. Arca kifejezéstelenül dőlt bele egy mélyedésbe.
Ételt és italt kapott, keveset, de jó minőségűt, ennek oka talán az Úr rajongása még mindig iránta, vagy lehetséges az is, hogy minden foglyot így tartanak.
Lépések zaja hallatszott a sötét folyosóról. Hangos kulcscsörgés után egy hatalmas Őr jelent meg.
Az Őrök egy szabályrendszerre betanított, kaitiaki családokból származó egyedek. A Létezés óta élnek alárendeltek, ők a kaitikai-k azaz az Őrök. Az uralkodó befolyása alatt állnak és az ő szabályaik szerint élnek és bármi áron megvédik az általuk igaznak vélt szabályzatot, ez pedig a Rendszer. Szemük vakító fehér és lélekkel táplálkoznak, de csak halálraítéltekét, akik hazudnak nekik és a szabálysértőkét ehetik meg. Ez jelentősen korlátozza őket. Ha egyszer felborul a Rendszer, elszabadulnak, és a világ üres testekből és lelkek sikolyából állna, de nem történhet meg ez, amíg valósnak hiszik a számukra fontos határokat. Csak sajnos ezeket a határokat igen meggyőző érvekkel a Birodalom megszerezte és az Úr húzta meg.
Kristofer kilépett az Őr mögül, kaján mosollyal az arcán és szinte boldogan mondta:
-         Nora, kedvesem! Most mindent elmondasz a te szeretett lányodról és talán túlélheted. Mondjuk, még meggondolom. De ha ellenszegülsz, néhány kínod átéled most, majd miután megtaláltuk azt a szegény kislányt, láthatod, ahogy porrá válik, végül életed végéig itt rohadhatsz ezekkel a kedves férgekkel. Egy idő után megéheznek. – gúnyosan beszélt, a lány szót pedig kihangsúlyozta.
Nora szó nélkül mosolyt erőltetett magára és csak annyit mondott fájdalmasan:
-         Szerintem indulhatunk, úgysem szólok egy szót sem róla. 
Írta: Nincsenek megjegyzések:
Címkék:

Angyalok háborúja /Második fejezet/

MÁSODIK FEJEZET
Kate arcát Ora csipkedte finoman ébresztésként. A lány azonnal felfogta, ki szeretne menni. Az erkélyhez lépett a nyomában a társával, majd szélesre húzta az üveget és hagyta, hogy arcába ömöljön a korai levegő. Alig volt hat óra, így Kate követte Ora példáját és kicsit tornázott.
Percekkel később, mikor végeztek a reggeli gyakorlattal, Kate indult volna befelé, csakhogy valami felkeltette a figyelmét. A tarkója furcsán bizsergett, ilyet pedig csak veszély esetén érzett. Nem tudta mi okozhatta, így becsukta az erkélyajtót ezzel elvágva a házba vezető utat.
Lassan fordult a mögöttük elterülő mező és erdő felé. A bokrok mögött remegő szempár figyelt. Ora sikolya a levegőt erősen megrázta. Kate másodpercek alatt a levegőbe szökkent és a veszély irányába száguldott.
Ujjai között a forró parázs már viszketett, kész volt támadni. Ora méterekkel felette figyelte az eseményeket, készen arra, hogy barátját megvédje bármi is lesz.
A levegőben állt, finoman mozgatva szárnyait. A tollai hullámzottak a szélben.
-         Ki vagy és mit akarsz?
Válasz azonban nem jött. A szempár megmozdult, majd eltűnt. Kate a bokorba lőtt egy kis parazsat lámpa gyanánt. Egy pillanatra fény gyúlt a lombok közt, amiben egy fiú alakját vélte felfedezni. Ördögien nézett ki, gonosz kisugárzása volt.
-         Utoljára kérdem, ki vagy és mit akarsz? Ha nem válaszolsz, tüzet nyitok!
Kate megrémült a saját hangjától. Belül remegett, hiszen nem akarta megölni fajtársát, de behatoló volt. Nem ölt még angyalt, mégis határozottan és bátran lebegett a levegőben az utolsó mondata.
-         Luther vagyok. És eltévedtem.
Kate intett neki, hogy merészkedjen kijjebb. Bizonytalan, ugyanakkor halk léptekkel lépett ki az árnyékból a fiú. Mély, reszelős hangja illett kinézetéhez. Fekete haja középhosszú volt, kócos tincsei kiemelték borostyán szemeit.
Nem zavartatta magát Kate és gyanakvón végignézte. Valahogy lenyűgözte a fiú látványa. Kidolgozott test, de nem túl erős. Stabilan, megrendíthetetlenül tornyosult fölé, majdnem három fejjel magasabb volt a lánynál.
Luther szemei gonoszan csillogtak. Az árnyékban törékenynek, gyengének tűnt, de ahogy a fényre lépett… a tartása egyenes volt és ijesztően magabiztos, már-már lenéző.
-         Segítség kéne. Azért jöttem ide, mert mindenhonnan elüldöztek már. Arra gondoltam, hogy itt hátha kapok egy kis segítséget.
-         Ugyan miben kéne segítség?!
Kate bizalmatlanul állt előtte. Mégis mi mást gondolhatott volna egy sötétségbe burkolózott idegenről?
-         Egyedül maradtam. Ők meg akarnak ölni. Nem tudom, mi folyik itt. Segíts! Kérlek! – esdeklőn kutatta Kate tekintetét.
A lány érezte, hogy nem kéne, de ezt betudta a saját bizalmatlanságának.
-         Gyere utánam és egy szót se szólj. – sóhajtott.
-         Köszönöm!
Kate bizonytalanul a levegőbe emelkedett, majd a ház felé vette az irányt. A szeme sarkából figyelte Luther-t, kinek hamuszürke tollai hátborzongatóan hullámzottak felette.
A házhoz érve szaggatottan sóhajtott, finoman elfordította a kilincset és bevezette a házba Luther-t.
-         Nora. Nézd, tudom mire tanítottál és ne akadj ki, kérlek! – lépett a konyhába.
-         Ugyan miért akadnék… - ahogy Luther belépett, megdermedt.
-         Üdvözlöm. – a fiú enyhén megdőlt.
-         Remélem, tudod, mit csinálsz.
-         Azt hiszem igen.
-         Fogalmad sincs, mit tettél.
-         Segítek neki talpra állni.
-         Fogalmad sincs mit tettél.
Nora maga elé suttogta újra és újra ezt a mondatot. Mintha kísértet látott volna. Arca fehérré vált és a rémület a szemét ködössé változtatta.
-         Azt hiszem most egy jeges fürdőre van szükséged. Máris neki látok. Luther. Maradj vele!
-         Rendben. Remélem nem lesz baja. – az utolsó szót hátborzongatóan ejtette ki ajkain.
Kate sietett a jeges fürdő elkészítésével.

-         Szóval, Nora. – mély hangja végig futott a konyhán.
Az ajtók, ablakok becsukódtak, a sötétség árnyként tört rájuk.
A már határozott fiú ujjai durván fonódtak szorosan Nora nyaka köré.
-         Ha egy szót is szólsz, drága Nora ennek a NAIV dögnek! A szemed láttára kínozom és ölöm meg, majd egy ketrecbe zárlak és örök gyötrődéssel fogsz fizetni, amiért keresztbe tettél nekem. – önelégült mosoly kúszott ajkaira, miután Nora bólintott.
Amikor a fiú elengedte, levegőért kapott.
-         Lehet, hogy naiv a lány, de nem ostoba. Előbb-utóbb rá jön, és megöl téged! Erősebb, mint gondolnád.
-         Tudom, hogy mi telik tőle! Ne oktass ki, banya! Mit gondolsz, mióta várom ezt a pillanatot?! Arra születtem, hogy uralkodjam, de ez a szuka! Miatta, meg az értelmetlen reményeitek miatt nem teljesült be, aminek kellett volna.
Léptek robaja szűrődött át az árnyakon.
-         És most, egy szót sem, különben…

-         Nora kész a fürdő.
Kate segített anyjának felmenni, majd magára hagyta.
Nora, amióta Kate az eszét tudja, csak jégkockák között nyugszik meg. Próbált már mindent ő is kiskorában, de azt mondta, soha semmi nem vált be úgy, mint a jég.
Luther a kanapén ült, és várta újdonsült barátját.
Kate leült vele szemben, és beszélgetni kezdtek.
Órákon keresztül mondták egymásról az információkat. Egyik téma követte a másikat. Csakhogy Kate amit hallott, nem hitte el. Hiába volt meggyőző, még mindig érzett valami furcsát. Luther pedig egyre jobban beleélte magát a sebzett angyal szerepébe.
Miután végeztek, a vendégszobát elkészítette neki, és pár ruhadarabot szerzett a padláson levő dobozokból. Nem nyúlt a zártakhoz, csak a nyitottakhoz.
Luther-t magára hagyva Nora szobájába igyekezett. Megszokott módon zárva találta, csak az volt furcsa, hogy Nora nem válaszolt. Kate pár perc múlva feladta és a szobájába húzódott vissza.

Másnap reggel neki kellett készítenie a reggelit. Míg Luther aludt, Kate megpróbálta magára hívni anyja figyelmét, de az üres tekintettel, rövid válaszokkal hárította kérdéseit.
Kate egyre dühösebb lett. Nem értette a viselkedését. Fogalma sem volt miért nem beszélik meg, ahogy szokták.
Luther mosolyogva ült le.
-         Jó reggelt.
-         Neked is.
-         Tudod gondolkoztam… - tálalta a reggelit.
-         Min?
-         Azon, hogy tegnap a beszélgetésünk során csak azt nem mondtad el, mi is vezetett ide téged. Tulajdonképpen nem tudom mi történt és ez kicsit aggaszt.
-         Igazad van. Sajnálom, de nem voltam kész, hogy arról beszéljek… tudod rettentő volt azt átélni.
-         Ne haragudj… nem akartalak bántani. Ha kész vagy rá majd elmondod.
-         Nem, semmi gond. Mondom most csak… - sóhajtott.
Kate leült vele szemben.
-         Nos. Pár napja éjszaka berontottak hozzánk Ők. Borzalmas volt. Próbáltam védeni a húgomat és anyámat apámmal, de mindegyiküket megölték. Felém fordultak, amikor valami miatt hirtelen eltűntek. Csakúgy, nyomuk veszett. Menekültem, sorban a szomszédos házakhoz, de mindenhonnan fegyverekkel kergettek el. Kivéve innen. ez az utolsó ház az erdő mentén. A városba nem mehettem, hiszen ott minden az Ő irányításuk alatt áll.
-         Sajnálom.
Kate belegondolni sem mert, hogy mit tenne ha Nora így végezné. A reggelit néma csendben fogyasztották el.
Miután elmosogatott felment a szobájába. Ora a szoba közepén feküdt. Alig nyitotta ki a szemét mikor belépett Kate.
A lány barátja mellé ült és elkezdte a tollait simogatni.
-         Ora… mi folyik itt? Nora furcsán viselkedik, Luther pedig… más. Feláll a szőr a hátamon tőle, de nincs semmi kifogásom az ellen, hogy itt van, azon kívül, hogy rossz előérzetem van miatta.
Kate felsóhajtott.
Ora felállt és szemben helyezkedett el barátjával. Csőrét a föld felé hajtva, lehunyt szemmel a fejét Kate homlokához tartotta finomat. Pillanatok múlva tekintete élesen a lányéba fúródott.
„Ennyire ostoba vagy?! Hihetetlen, hogy nem vetted észre!”
„Nem vagyok ostoba! De miért hallom a gondolataidat?”
„Röviden elmagyarázom, mert nincs sok időnk. Én alakváltó vagyok. Ebből rájöhetsz, hogy bármilyen alakot fel tudok venni. Vannak különleges képességeim is. Nem olyanok, mint a tiétek, de hasznosak. Ha azt akarom, olvashatok a gondolataidban vagy hagyhatom, hogy te halld a gondolataim. Ez a varázslat, amit most alkalmaztam, lehetővé teszi, hogy közvetítsünk mondatokat, érzéseket egymás felé. Tudok manipulálni bármit és bárkit. Érintéssel láthatom a múltad és a jelened és ugyanígy te is, ha ezt megadom neked. Érted?”
„Igen. De miért most?”
„Azért mert most van itt a Sötét Rabszolga.”
„Mit hordasz össze?”
„Luther ellenség. Az Úr egyetlen gyermeke.”
„Milyen Úr?”
„Te nem tudsz semmiről? Nem tudod ki vagy?”
„Miről beszélsz Ora?”
„Nincs elég időnk. Luther meg akar téged ölni, Nora nem tudom miért nem ismerte fel, vagy ha mégis, miért nem szólt. Vagy te ölöd meg, vagy ő öl meg téged.”
„De miért gonosz?”
„A szíved nem csal, hallgass rá. Jól érezted az elejétől fogva. Nincs időnk, itt van.”
„Ora!”
Az ajtó felől kopogás hallatszott.
-         Kate! – hangja nyájas volt.
-         Megyek már.
Mélyet sóhajtott. Elindult az ajtó felé, lassan kinyitotta és Luther mosolygott le rá.
-         Épp olvastam.
-         Ne haragudj, nem akartalak zavarni. Zajt hallottam Nora szobájából, csak ezért jöttem.
-         Rendben, majd megnézem. Biztos csak takarít. Amikor nincs dolga, rendezi a dolgait. Menj és pihenj, elég megterhelő lehetett az elmúlt pár nap, bizonyára elfáradtál. – kis él volt a hangjában.
-         Köszönöm.
Kate Nora szobája felé vette az irányt, még hallotta, ahogy Luther elvonul.
-         Nora nyisd ki, könyörgöm. – kopogott.
Semmi válasz.
-         Tudok dolgokat Nora. – suttogta.
Erre kinyílt az ajtó és belépett. Az mögötte azonnal be is zárult.
-         Mit tudsz? – nézett rá szomorúan.
-         Sötét Rabszolga, az Úr egyetlen gyermeke… Luther. Meg akar ölni. Ennyit tudok, de mi folyik itt? Nem tudok többet… ki vagyok? És te ki vagy? – rogyott le az ágy szélére.
-         Nincs időnk ezt megbeszélni. A legfontosabbat elmondom és azt, hogy mit teszünk. Nézd, nem vagyok az édesanyád. Az igazi anyád Lucinda királynő volt. Lucie volt az én nővérem. Az Úr az, aki a Birodalmat birtokolja. A rossz oldal, ahol a száműzött angyalok és a bőrszárnyúak élnek. A legrosszabbak ott vannak. A miénk a Fény Birodalom az övék a Sötétség. Luther az Úr fia. A királyi családot ők ölték meg, hogy ne legyen uralkodó Ezért is hanyatlik a gazdaság, mert nincs ki irányítja azt. Te vagy a hercegnő és most már elmúltál 16 éves, követelheted a trónt. Nagyon hasonlítasz anyádra külsőleg, de apád volt ilyen határozott és kiegyensúlyozott. Persze Lucie is nagyon jó volt, de sokszor kételyek borították el. Nagyon sajnálom. A maciban van minden, amit tudnod kell. Én többet már nem tudok mondani.
-         És most mit csinálunk?
-         Legyőzzük őt. Megölni nem tudjuk, de megsebezhetjük. Csomagolj össze, van egy átjáró az alagsor belső folyosója végén. Az emberek világába kell menned. Ott van egy iskola, talán ott van Oregon egyik részén. Azt hiszem, van egy park, ahova varázslattal emeltek fel falakat. Az embereknek az a hely egy védett terület, nekünk pedig otthon. Ott biztonságban leszel.
-         És veled mi lesz?
-         Vagy meghalok, vagy rabszolga leszek. Már ha elkap Luther.
-         Gyere velem. Együtt hagyjuk el ezt a helyet.
-         Nem lehet. Ora veled megy, ő majd megvéd. Én megyek a szerelmem után.
Kate összecsomagolt, poggyászait, a plüssmackójával együtt az átjáróba hajította, majd felment.
-         Luther!
-         Igen? – sietett le a lépcsőn.
-         Segítesz? Van egy virágágyás kint, kicsit szépítgetni kéne.
-         Persze. Nora jól van?
-         Igen. Igazam volt, csak takarított.
-         És mondott neked… valamit?
-         Nem. Miért? Kellett volna?
Kate jól csinált mindent, bár belül rettegett.
Ahogy kiértek, Nora a házba csak egy utat hagyott Kate számára. Ora hangja kettészelte az eget. Kate és Nora egymás mellé repülve néztek Luther szemébe.
-         Nora… Nora… Nora… Nem meg mondtam mi lesz, ha beszélsz?
-         Mondtam, hogy nem ostoba, rá jön ő is magától.
-         Szóval te jöttél rá?
-         Kis segítség kellett.
Ora megragadta Luther vállait és belekarmolt. Az felordított fájdalmában és térdre esett.
-         Te korcs! Emlékszem rád. Lucinda királynő kedvence, csak akkor kutyaként éltél. Most a hercegnő mellé állsz? Milyen szép! Kár, hogy hamarosan nem lesz sarj, kinek kegyeit élvezhetnéd!
Hamuszürke szárnyai kibomlottak. Egyenetlen tollai egyszerre voltak visszataszítóak és szépek. A levegőbe emelkedett és kezeit ökölbe szorította.
Körülöttük árnyékok emelkedtek fel a földről. A fű néhol elrothadt, néhol erős tüskévé alakulva meredt az ég felé fenyegetően.
A felhők komorrá válva köpték szikráikat a lányok felé. Azok ügyes manőverezésbe kezdtek.
Kate energia labdákkal sorozta az egyre dühösebb ellenséget. Nem talált.
Nora a földből kiemelve a tüskéket egyszerre indította Luther felé. Az ijedten repült feljebb, de egy éles darab eltalálta a szárnyát. A levegőben megingott, de nem zuhant le.
-         Ezt még megbánod!
Fojtó lett a levegő körülöttük. Nora mozdulni sem bírt. Árnyak száza csavarta körbe és zárta őt nyúlós karjaikba.
Kate sóhajtott. Szemét lehunyva kezdett el forogni. Ezúttal nem csak tenyere izzott, egész teste lángra lobbant, és mint futótűz csapott le könyörtelenül.
Luther megperzselődött, de súlyos sérülést nem szenvedett, mert az árnyak megvédték. Azonban ők maguk elpusztultak. Körülöttük a sötétség megszűnt, hamu volt a földön, amibe Nora belezuhant.
Kate azonnal utána vetette magát. Még élt, ölébe fektette és finoman ébresztgetni kezdte.
-         Most… kell… menned.
-         De veled mi lesz?
-         Tedd, amit mondtam! Én meg leszek.
-         Nora, nem hagylak itt!
Ora repült feléjük. Luthert felkapva hajította odébb, aki tőrrel támadt volna Kate-re.
Finoman elemelte őt Nora mellől és indult el vele.
-         NEM! ORA TEGYÉL LE! NEM HAGYHATJUK OTT! ELÉG VOLT!
Teljes testével küzdött, de nem volt elég az ereje. Ora erősebbnek bizonyult. Könnyei záporoztak. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a házba értek. Utoljára látta, ahogy Luther megfogja Nora-t és elrepül vele.
Már nem küzdött, nem sírt, nem mozdult. Tehetetlenül lógott Ora karmai között, aki átvitte egy teljesen más, idegen világba.

A csarnok ajtaja felcsapódott.
-         Fiam! Gyors voltál. – mosolygott büszkén az apa.
-         Ne örülj, atyám. A lány még él. De…
-         Te haszontalan faggyú! Nem ért meg senki ebben a kastélyban?! Már te is cserbenhagytál! Mindent nekem kell véghezvinnem?
Az Úr felállt. Palástja tollból készült, különböző színben pompázott.
-         Látod ezt? Te örökölnéd! Minden egyes általunk lemészárolt angyal szárnyából egy toll van beletűzve. Nekem nagyon jó érzés viselni, miután az az alávaló gazember Lionel, a szárnyamtól megfosztott. Mit tettem cserébe? Lemészároltam a feleségét és őt! A lánya elszökött, mert ez a semmirekellő Richard hagyta, hogy elmeneküljön. Erre rád bíznám az egészen apró kis feladatot, mire elbaltázod, és üres kézzel térsz vissza!
-         Ez nem igaz, atyám. Bocsáss meg, hogy az akció sikertelenül zajlott, de hoztam neked valakit. Hozzátok be fiúk!
Mögüle két férfi rángatott láncokat. Azok végén pedig egy nő vánszorgott.
-         Nora! Kedvesem, tudtam, hogy egyszer visszatérsz hozzám!
Felnézett és undorodva köpött egyet.
-         Mit csináltak veled? Neked itt lenne a helyed mellettem.
-         Ugyan már! Régen volt, azt hittem tovább léptél!
-         Csak mert te rögtön utána beleestél egy útonállóba, nem azt jelenti, hogy nekem is ezt kellett volna tennem. Hiszen, örök szerelmet fogadtam irántad és én ezt meg is tartottam.
-         Kristofer! Te voltál az, aki a családunk ellen fordultál és száműzettek! Nem én csaptalak be! Tudod mekkora fájdalmat okoztál?!
-         De neked is meg kellett volna látnod, amit nekem! A fiunk érdekében cselekedtem! Ha minden a miénk lenne! Csatlakozz a családodhoz! Újra együtt lehetnénk, hárman!
-         Ti számomra halottak vagytok!
-         Tömlöcbe vele!
Luther oda hajolt Nora füléhez.
-         Sajnálom, anyám! – suttogta gúnyosan.
Nora egy dohos kőcella mélyén kuporgott Kate-ért imádkozva, hogy legalább ő jól legyen.
Írta: Nincsenek megjegyzések:
Címkék:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)